19. fejezet: Búcsúkönnyek

Donghae szemszöge:

- Mit álldogálsz itt, mint egy rakás szerencsétlenség? - jött oda hozzám Kangin. - Agie-nek szóltál már, hogy siessen?
- Nem - motyogtam, majd egy mosolyt erőltetve az arcomra, felemeltem a fejem, s Kangin-ra néztem - Most akartam felhívni.
- Tedd azt! - hátba veregetett, és kiment a bejáraton, amely előtt ELF-ek tömkelege gyűlt össze. 
  Végignézve a tömegen néhány könnyes arcot is megpillantottam.
~ Az ELF-ek szomorúak, mert bevonulok ... Agie is ELF ... de ő nem csak egy a sok közül. Vajon elsírná magát, ha látná, ahogy felszállok a buszra? Minden bizonnyal.
  Mire végigfuttattam a gondolatmenetemet, megváltoztattam a szándékomat. 
Előkotortam a telefonomat, s tárcsázni kezdtem Hyuk-öt. Hamar fel is vette.
- Igen? 
- Hyuk, figyelj, nincs sok időm! - fogtam sietősre a dolgot - Fél óra múlva fel kell szállnom a buszra. Köszönj el Agie-től a nevemben. 
  Nem vártam meg a válaszát, azonnal lenyomtam a piros gombot. 
  Könnyek gyűltek a szemembe, de minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam őket. A plafonra szegeztem tekintetemet, s próbáltam minél hamarabb megnyugodni. Nem ment egy könnyen.
  Egy tíz percet még elidőztünk bent az épületben, majd Kangin-nal együtt kimentünk az épület elé, ahol a rajongók várakoztak. Hatalmas sikolyok zendültek fel, amint kiléptünk az ajtón. 
- Agie hol van? - kérdezte két integetés között.
- Nem jön. - vágtam rá egyhangúan, mire kikerekedett szemekkel bámult vissza rám. Egy cseppet sem volt feltűnő.
- Nem az előbb hívtad fel, hogy siessen?
- Nem. Szóltam Hyuk-nek, hogy búcsúzzon el tőle helyettem.
- Neked elmentek otthonról. - jegyezte meg, miközben próbált higgadt maradni, hogy a rajongók semmire se gyanakodjanak.
- Nem akarom őt sírni látni. Nem akarom, hogy megint miattam sírjon.
- Egy: Ígyis úgyis sírni fog ... hisz tudod milyen. Sőt, te tudod közülünk a legjobban. Kettő: Ha te nem akarod látni, mikor sír, mégis mit vársz, ki vigasztalja meg, ha szomorú? Ez is a te feladatod, ne feledd!
  És ekkor tértem észhez, azt hiszem. Nem tudom, hogyan festhettem, de valószínűleg hullafehér színre váltott az arcom Kangin mondata hallatán.
  Szinte láttam magam előtt, ahogy a szobájában, az ágyra roskadva sír. És én, az a személy, akire ilyenkor a legnagyobb szüksége lenne, túl messze van ahhoz, hogy átölelje, és megnyugtassa zaklatott szívét.
- Integess! - bökött oldalba Kangin - Most már úgysem tehetsz semmit sem. Nincs elég idő, hogy ideérjen.
  Épp ekkor, két autó parkolt le nem túl messze a bejárattól. Az egyik kocsi Siwon-é volt, a másik pedig Hyuk-é. Mind kiszálltak, és elindultak felénk, közben egy percre sem vették le tekintetüket a rajongók táboráról. Integettek feléjük, puszikat dobáltak nekik, meg amiket ilyenkor szokás volt. Hyuk volt a sereghajtó, ő ért oda hozzánk a legkésőbb.
- Agie hol van? - támadtam le rögtön Hyuk-öt.
- A kocsiban - bökött fejével az autója irányába. - Nyilván fél kiállni ennyi ember elé olyan állapotban.
- "Olyan állapotban"? Ezt meg hogy érted? - kezdtem kifordulni önmagamból, mikor észrevettem, hogy nyitódik Hyuk autójának ajtaja. Agie lassan kiszállt, majd haját az arcába söpörve próbálta eltakarni, duzzadt szemeit.
  Semmivel sem törődve, kezdtem el rohanni felé. Amint odaértem, megragadtam a karját, s szó nélkül vezettem őt be az épület egyik kietlen részére.

Agie szemszöge: 

  A szívem már szinte a torkomban dobogott, olyan ideges voltam ... és féltem. Féltem, hogy nem érünk oda időben, ő pedig addigra elmegy.
- Már a közelben vagyunk, nyugi. Időben odaérünk. - nyugtatgatott Eunhyuk - A többiek is a nyomunkban vannak. - bökött a hátsóablak felé - Ha késésben lennénk, tuti kielőznének minket.
  Eunhyuk szavai sikerrel jártak, ugyanis képes volt megnyugtatni.
- A helyett a szemüveg helyett nem lett volna jobb egy napszemüveg? - kérdezte, miközben rám nézett a visszapillantó tükörből - Nem sokat takar.
- Tudom. - mondtam egyhangúan.
  Bár tudok róla, hogy sírás után mindig megduzzadnak a szemeim, mégsem bírtam megállni a sírást.

"- Hyuk, tudod hol kell felszállnia?
- Igen, tudom.
- Oda tudnál vinni?"

  Hát igen, már indulás előtt elkapott a bőgés.
- Megjöttünk - jelentette ki Hyuk mosolyogva. - Ááá, ahogy látom, nem is kell megkeresnünk őt. Nézd, ott van. - Mutatott Donghae felé.
  Ahogy megpillantottam holtsápadt arcát, újabb könnyek buggyantak ki a szemem sarkából.
- Hé, minden oké? - fordult hátra Eunhyuk.
- Persze - törölgettem le könnyeimet. - Menj, csak rendbe szedem magam, és megyek én is. Egy perc az egész.
- Megvárlak. - erősködött.
- Nem kell, megoldom. - noszogattam, mire beadta a derekát.
- Rendben. Siess! - mosolygott még egyet mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.
 ~ Agie szedd össze magad! Nem bőgheted el magad, hallod? Ennyi ember előtt nem szabad ... meg amúgy sem lenne szabad. Ideértél, megvan amit szerettél volna, hát ne csinálj komplett idiótát magadból, hallod? 
  A magamnak szánt fejmosás, és egy mély lélegzetvétel után végül kinyitottam a kocsi ajtaját. Amint kiléptem rajta, az első dolgom az volt, hogy frufrumat a szemembe söpörjem. Indulni készültem Donghae-ék felé, ám még arra sem volt időm, hogy feltekintsek, valaki elkapta a kezemet, s rántott magával be az épületbe. Alighogy megálltunk, szorosan magához ölelt ... mintha csak az élete múlt volna rajta. Fel sem eszméltem, hogy ki volt az "elrablóm", míg erős karjai körém nem fonódtak, s meg nem éreztem kellemes illatát. 
- Sajnálom.. - motyogta arcát a vállamba préselve. - Sajnálom, hogy magadra hagytalak.
- Semmi baj. - alighogy mosolyra húztam a számat, újra eleredt a könnyem. 
~Miért kell ilyen gyenge lelkűnek lennem? - kérdeztem saját magamtól.
- Ne mondd ezt.. - súgta élettelen hangon, majd hátrébb lépett, s mélyen a szemembe nézett. Ő is sírt. - Ha rajtam múlt volna, most nem lennél itt. De még szerencse, hogy Hyuk elhozott.
- Tudom, miért mondtad azt, amit. - töröltem le közben könnyeit - Ha a helyedben lettem volna, lehet, én is ugyanígy tettem volna. - nem válaszolt, csak bámult rám némán. - Pont emiatt, valószínűleg te sem fogadtad volna el a válaszom, s utánam eredtél volna ... ahogy azt én is tettem.
  Nem bírtam nem sírni ... pedig megígértem magamnak, hogy nem csinálok bolondot magamból. De előtte, egyszerűen nem tudtam elrejteni az érzéseimet.
  Nem szóltam többet, közelebb léptem hozzá s átöleltem. Nem akartam elengedni őt. Kissé önzőnek éreztem magam, de még a gondolata is fájt annak, hogy újra elengedjem őt.
- Agie.. - szólított halkan.
- Csak még egy kicsit ... egy kicsit tovább. - szorítottam ökölbe a kezemet, próbálván ezzel visszatartani könnyeimet. Nem ment.
  Donghae válasz helyett gyengéden simogatni kezdte a hátamat, mire még inkább sírni kezdtem.
- Mielőtt elbúcsúzunk.. - kezdett bele nyögve-nyelősen mondandójába - ígérj meg nekem valamit. Ne sírj! Hisz senki sem halt meg, nincs hát kit gyászolnunk. Úgyhogy, ígérd meg, hogy amint felszálltam a buszra, mosolyogni fogsz.
  Nem szóltam, csak hallgattam amit mond. Valami odabent a szívem mélyén szorítani kezdett. Fájt.
- Agie..
- Megígérem - mondtam ki végül. - Te pedig ígérd meg nekem, hogy vigyázni fogsz magadra.
- Úgy lesz - mosolygott.
  Hátrébb lépett, így ismét szemkontaktusba kerültünk. 
- Egész jól áll neked ez a szemüveg. - bólogatott mellé elégedetten - Tartsd meg!
- De hiszen a tied.
- Tudom. Vissza is fogom kérni tőled amint leszereltem.
- Visszakérni? - néztem rá kérdő tekintettel.
- Ühm - bólintott - Úgyhogy jól vigyázz rá, oké?
  Válasz helyett csak bólintottam egyet. Donghae két keze közé fogta arcomat, majd mélyen a szemembe nézve folytatta.
- Senkinek se mutasd, hogy fáj. Az a...  
- Az a gyengeség jele - fejeztem be mondatát - Mi pedig erősek vagyunk, ugye?
- Bizony! A legerősebbek. Épp ezért nem szabad sírni. Ez csak egy rövid utazás, amely még jobban összekovácsol majd bennünket ... ahogy ez is - közelebb lépett hozzám, s megcsókolt. 
  Csókja olyan volt számomra, mint egy varázslat. Képes volt egy pillanatra elfeledtetni velem, hogy ez a mi mesénk vége. A felolvasó épp most olvassa fel a mesekönyv utolsó sorait, majd nyom egy jó éjt puszit a picik homlokára. Számomra ez a csók az a bizonyos jó éjt puszi? 
  De mint minden varázslat, ez sem tartott sokáig. Kezét kezembe csúsztatta, majd elindultunk a bejárat irányába. Tudtam, hogy itt az idő. Amint kilépünk az ajtón, a mesénk végérvényesen is a végéhez ér. 
 ~Miért ilyen rövid? Mi miért nem tudjuk megtoldani rövidke történetünket, és a végső megoldást későbbre hagyni? 
  Egész úton úgy éreztem magam, mintha egy híres filmsztár lennék. Donghae olyan volt mellettem, mint egy igazi testőr: egy kamera lencsevége sem volt képes elkapni duzzadt szemű, rusnya arcomat.
  Míg oda nem értünk a busz ajtajához, egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét. Az ajtóban megállva Donghae felém fordult.
- Csak akkor engedem el a kezedet, ha te is azt szeretnéd. - mondta mosollyal az arcán.
  Lelkem mélyén legszívesebben fejbe vágtam volna. Olyan gonosz tőle, hogy rám hagy egy ilyen nehéz dolgot.
- De én nem akarom - motyogtam, majd kihúztam a kezemet. 
  Rettenetesen nehéz volt, de tudtam, hogy minél tovább húzom, annál jobban fog fájni. Mint egy ragtapasz - ha lassan szeded le, jobban fáj, mintha gyorsan letépnéd.
  Motor zaja csendült fel, Hae pedig fellépet a buszra, de mielőtt végleg felszállt volna, megfogta a vállamat és egy apró puszit nyomott a homlokomra.
  Hogy mekkora sikoltozás tört ki ekkor? Már nem igazán emlékszem. De tudom, hogy hangos volt ... nagyon is.
  A busz ajtaja becsukódott, Donghae pedig az ablakból integetve búcsúzott el a fanoktól. Rám többé nem is pillantott. Talán félt, hogy nem tudom betartani az ígéretemet - hogy mosolyogjak. Ő viszont ebben a hitben szeretett volna elmenni.
  Én bennem viszont örökre élni fog az a kép, ahogy mosollyal az arcán távozott.

Eunhyuk szemszöge:

  A busz elindult, ő pedig mozdulatlanul követte szemével, ahogy a jármű eltűnik előle. Odasétáltam hozzá, és vállát gyengéden megérintve jeleztem számára, hogy itt vagyok mellette. Kezem után pillantott, majd ismét előre.
- Gyere, menjünk. - öleltem át vállát, majd elindultunk a kocsi felé.
  Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Láttam a tekintetén, hogy valahol egész máshol jár. 
  Mi voltunk az elsők, kik hazaértek. Készítettem egy-egy csésze teát, s leültünk a konyhaasztalhoz meginni azt. Még mindig nem beszéltünk.
  Nemsokkal később a többiek is hazaértek. Wookie amint belépett az ajtón, Agie felé vette az irányt, és megkérdezte tőle azt az egy kérdést, melyet nem mertem egész idő alatt feltenni neki.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Persze! - mondta, s arcán oly élettel teli mosoly jelent meg, mintha mi sem történt volna.
 ~Vajon mit érezhet most? Miért próbál erősnek tűnni? Egyáltalán, hogy lehet ilyen erős? Talán, bár kívül mosolyog, belül épp összeomlik a fájdalom alatt?
  Bárcsak érteném, bárcsak tudnék segíteni neki. 
  Bárcsak vigaszt nyújtó karjaim lennének, melyek átölelik szomorú szívét. Egy olyan menedék, ahová bátran elbújhatna, ha fáj.
  Egy támasz ... az ő támasza.

18. fejezet: Hová tűntél?

Eunhyuk szemszöge:

  Miután mind elmentünk aludni, nekem valahogy nem akart álom jönni a szememre, ezért úgy voltam, míg el nem álmosodom, PS-ezek egy kicsit. Nemsokára már kezdtek is leragadni a szemeim. Bebújtam az ágyba, majd az éjjeli szekrényem felé nyúltam a telefonomért, hogy beállítsam holnapra az ébresztőt, mikor észrevettem, hogy nincs ott. Átkutattam az egész szobámat, de hűlt helyét sem találtam neki, így hát felmentem az emeletre körülnézni, hátha véletlenül ott felejtettem. 
  Felérve a 12.-re óvatosan beosontam a bejárati ajtón, felkapcsoltam a lámpát és keresgélni kezdtem. A kanapé mellett végül rá is bukkantam. Felkaptam és már indultam is vissza, mikor valami furcsát véltem felfedezni. Sungmin szobájának ajtaja - melyet most Agie használ - tárva nyitva volt. Közelebb mentem, hogy beleshessek a szobába, ám, mikor észrevettem, hogy senki sincs a szobában, hirtelen megrémültem. ~Hová tűnhetett?
- Hát te mégis mi járatban errefelé? - lépett ki a szomszédos szobából Leeteuk, s csodálkozva mért végig engemet - Talán itt hagytál valamit?
- A mobilomat.. - mutattam fel a készüléket - Agie nem tudod, hol lehet?
- A szobájában van Hae-vel. Hol máshol lenne.
- Ott biztos nincs, ugyanis az ajtó tárva nyitva, az ágy pedig érintetlen állapotban van.
- Akkor talán a fürdőben.. - vetette fel a másik lehetőséget.
- Mind a ketten? - ráztam a fejemet, majd Leeteuk benéztem oda is 
- Itt sincsenek. 
  Elkezdett a zsebében turkálni, majd végül a telefonját húzta elő. Néhány másodperc múlva bele is szólt.
- Hya, Donghae, mégis hol a  fe... - kezdett bele, de elakadt a szava - Kórház?! - kiáltotta elkerekedett szemekkel - Mégis mi történt?
  Nem bírtam tovább tétlenül hallgatni, így kikaptam Leeteuk kezéből a telefont. 
- Mi az hogy kórház? Mi történt? - nem bírtam visszafogni magamat, már szinte üvöltözve beszéltem. 
- Hyuk, én.. én nem tudom. Egyszer csak az ölembe zuhant. Én.. én.. - dadogott rémültem, mire fel még idegesebb lettem.
- Miért vitted őt ki? - kiabáltam - Otthon kellett volna maradnia, de te... - Leeteuk hirtelen kikapta  a kezemből a telefont, engem pedig megpróbált csöndre inteni.
- Hae, nyugodj meg, hallod? Nem zuhanhatsz össze. Figyelj rám ... van nálatok bármilyen irat? ... Rendben, akkor utánatok viszem ... Nem lesz semmi baj, ott találkozunk.
  Ahogy letette a telefont, már rohant is be Agie szobájába. Mikor kilépett az ajtón, az útját álltam.
- Hagy menjek én! 
- Hyuk!
- Kérlek! Majd én elviszem.
- Legyen. - egyezett bele, s a kezembe nyomott egy tárcát egy doboz tablettát és egy inhalátort.
- Ezek meg.. - néztem értetlenül a kezemben lévő dolgokra.
- Agie asztmás, ami azt jelenti, hogy lehet valamilyen allergiája is van. - magyarázta nyugodt hangon - Az orvos első kérdése az lesz, hogy allergiás-e valamire. 
- Értem, de.. te tudtad?
- Mikor elájult, akkor láttam meg az inhalátort. De most ne ezzel törődj, hanem siess!
  Válasz helyett csak bólintottam egyet, majd szélsebesen kirohantam az épületből.
  A gondolatok csak úgy cikáztak elmémben. Nem tudtam eldönteni, hogy mérges-e vagy ideges vagyok inkább. 
  A kórházhoz érve megpillantottam Hae kocsiját nem messze a bejárattól. Felrohantam a sürgősségi osztályra, ahol végül magát, Donghae-t is megpillantottam. Épp egy orvossal beszélt, így hát odarohantam hozzájuk.

Donghae szemszöge:

 Megérkezve a kórházhoz a legelső üres helyre leparkoltam, majd Agie-t az ölembe kapva rohantam be az épületbe. Egy ápoló nő rohant oda hozzánk, én pedig elmagyaráztam neki, hogy mi történt. 
- Vigye fel a sürgősségi osztályra - mutatott egy táblára, mely az utat mutatta - azonnal szólok az ügyeletes orvosnak. 
- Rendben! - bólintottam, és tovább is indultam.
  A sürgősségi ajtaja előtt már ott állt egy orvos. Amint észrevett minket elindult felénk.
- Erre jöjjön! - kísért be minket az egyik kórterembe.
  Míg az ápoló nő ellenőrizte a lázát és a pulzusát, én az orvossal beszélgettem az ajtóban.
- Mióta tartózkodik a hölgy itt?
- Úgy egy hete.
- És mikor észlelték először, hogy beteg?
- Tegnap este 39-40 fokos láza volt. Az egyik csapat társam azt javasolta, hogy mi orvosoljuk a hőemelkedést, és ha ismét felszökne, azonnal hozzuk be ide.
- Értem. - épp ekkor hozta ki az ápoló nő az eredményeket - Ahogy látom, javult az állapota. Csupán egy kis hőemelkedése van ... a pulzusa is rendben. - ekkor felpillantott a papírról, egyenesen rám - Tud bármilyen gyógyszerallergiáról, vagy egyéb más betegségről? Cukorbetegség, asztma, vagy valami más?
  A kérdés hallatán, teljesen leblokkoltam. Semmi ilyesmiről nem tudok, sosem beszéltünk róla. 
- Gyógyszerallergia nincs, viszont asztmás a hölgy. - mondta lihegve Eunhyuk - Ez az egyetlen gyógyszer, amit szed.. - nyújtotta az orvos felé a gyógyszeres dobozt és az inhalátort - vagyis többről nem tudunk.
- Értem! Kis türelmüket kérem! - az orvos meghajolt, én pedig meredten bámultam a talajt magam előtt.
 ~ Asztma? So-sosem mondta, hogy bármilyen betegsége is lenne, most pedig kiderül, hogy asztmás? 
- Te honnét tudtad? - suttogtam élettelen hangon Hyuk felé.
- Én sem tudtam. Leeteuk tudott róla, ő hozta ki a gyógyszert. Hogy van? - bökött az ajtó felé.
- Kisebb hőemelkedés, többet még én sem tudok. - leültem az ajtó melletti székre, az arcomat pedig a kezembe temettem.
  Hyuk szó nélkül leült mellém, és csak vártunk. Nemsokkal később visszatért az orvos.
- Meglettek az eredmények. Nincs semmi komoly probléma, ezért kérem nyugodjanak meg. Ez csupán egy kisebb vírus.
- Egy kisebb vírus miatt ájult el kétszer is? - kérdeztem idegesen.
- Gyenge immunrendszernél előfordulhatnak ilyen tünetek is. 
 ~ Gyenge immunrendszer?? - kérdeztem magamban.
- Mivel a betegség már az utolsó stádiumban van, ezért nem szabadna, hogy még egyszer összeessen. Viszont a biztonság érdekében ma éjjel benntartjuk őt megfigyelésre. Holnap reggel, amint felébred, már haza is engedjük.
- Értettem, köszönjük! - hajolt meg az orvos előtt Eunhyuk, én pedig követtem a példáját.
  Az orvos távozása után, Hyuk méreggel teli tekintettel fordult felém.
- Csak egy kérdés. - kezdett bele - Mi volt olyan halaszthatatlan, amit még ma éjjel el kellett intéznetek!? Az éjszaka kellős közepén. - kiabált.
  Nem voltam képes akár egy szót is kiejteni a számon.
- Bármiről is legyen szó, az biztos ráért volna máskor is. - folytatta egy is szünetet tartva - Mond csak, eszednél vagy te egyáltalán?! Beteg, érted? Beteg az Isten szerelmére! 
- Tudom. - nyögtem ki végül.
- Ha bármi baja esett volna, akkor én.. - kezdett bele, de a torkán akadt a szó.
- Ezt mégis hogy érted? - néztem rá értetlenkedve.
  Ekkor hirtelen eszembe jutott.

 "Miért viszed vásárra a bőröd ezért a lányért? Ki ő neked?"
 "Főcímlap sztori lettetek ... gratulálok."
" - Hh, te féltékeny vagy.
  - És ha igen? Akkor mi van, he?"

- Te szeredet őt? - kérdeztem, mire Hyuk össze-vissza kezdett tekintgélni.
- Hogy, mi? Én nem.. 
- Szereted, igaz? - kérdeztem ismét, de nem válaszolt.
- Én akkor megyek is. - szólalt meg újra - Te?
- Én maradok.
- Rendben. Vi-vigyázz rá! - motyogta.
- Úgy lesz.
- Donghae, én..
- Hagyd, megértem! - mosolyogtam, majd hátba veregettem őt - Amúgy is, most én vagyok a hibás, s nem te.
  Bólintott egyet, ezzel jelezvén egyetértését, majd elindult a folyosón, én pedig bementem a kórterembe. Odahúztam egy széket Agie ágyához, és leültem rá. Megfogtam a kezét, melybe az infúziót kötötték, s csak meredten néztem az arcát. Már nem volt láza, édesdeden aludta az igazak álmát.  
- Remélem itt lehetek, mikor felébredsz. - súgtam felé, majd odahajoltam hozzá, és egy apró puszit nyomtam a homlokára.

Agie szemszöge:
  
  Miért tűnnek az álmok olyan valóságosnak? És miért pont ilyet álmodok? Az a fránya képzelőerőm, egyszer ez fog az őrületbe kergetni, már érzem. Még hogy Hyuk is szerelmes belém ... és rajtam vitáznak Hae-vel. Na meg az a ruha, amit viseltek?? Eszem megáll.  
  Mikor ébredezni kezdtem, valami furcsa szag csapta meg az orromat. Nem is furcsa, inkább szokatlan. Valamint az emberek zaja, ahogy egymással beszélgettek. A bal kezemet az arcomhoz emeltem, mikor éreztem, hogy valami rá van kötve a kézfejemre. Kinyitottam a szememet s a kézfejemre pillantottam.
~ Infúzió? 
  Körbenéztem, majd végül arra is rájöttem, hogy hol vagyok pontosan.
~ De mit keresek én egy kórházban? Hisz tegnap..
- Agie, jól vagy? - hallottam meg Donghae rémült hangját.
- Igen, minden rendben - ekkor a hang irányába fordultam, ahol... Eunhyuk állt. 
~ Csak beképzeltem volna magamnak, hogy Donghae-t hallottam? Minden bizonnyal.
- Szólok az orvosnak, hogy felébredtél. - kirohant a teremből, ám pár másodpercen belül már újra mellettem volt.
- Mit keresek itt?
- Éjjel összeestél, Hae pedig azonnal behozott tégedet a kórházba. 
- Hae.. ő hol van? 
- Úgy tíz perce mehetett el - pillantott az órájára - Kezdődnek az előkészületek.
- Ááá.. - sóhajtottam egy aprót, mikor megérkezett egy doktor egy ápoló nő kíséretében.
- Hogy érzi magát? - kérdezte kedves hangon.
- Jól!
- Nem szédül, nincs fejfájás?
- Egyik sem!
- Akkor hát, semmi akadálya, hogy hazaengedjem. - mosolyodott el - Felírtam egy doboz immunerősítőt, nehogy ismét visszaessen. A hölgy segít önnek felöltözni, mi pedig addig elintézzük a papírmunkát. - nézett Hyuk felé, aki szinte ugrott is a doktor felé. 
  Ők ketten kimentek, én pedig a fiatal ápoló nővel maradtam.
- Te vagy Donghae barátnője, igaz? - kérdezte tőlem, mikor kiszedte az infúziós tűt a kezemből.
- I-igen! - dadogtam - De honnét..?
- Hogy honnét tudom? ELF vagyok! - mosolyodott el - Hallottam a rádióbeszélgetést, aminek te voltál a témája.
- Áá, vagy úgy.
- Vigyázz rá!
  Legutóbb mikor ELF-ekkel találkoztam, azok legszívesebben megfojtottak volna, csak mert Donghae-vel voltam. Ő pedig arra kér, hogy vigyázzak rá? Na ez aztán fura. 
- Üm, úgy lesz.
- Viszont ő ma vonul be, nem? 
- De igen. - hajtottam el a fejemet.
- Akkor siess, hogy utolérd őt. Úgy hallottam délelőtt fél tizenegy környékére szól a behívása. Akkor indul a busszal.
- És, most mennyi az idő? - kapkodtam a fejem egy óra után kutatva.
- Nyolc múlt pár perccel.
  Gyors felöltöztem, most már csak Eunhyuk-nek kell visszajönnie.
- Akkor én megyek is. - szedte össze a dolgokat - Picit fura, pont ezen a napon mondani, de sok boldogságot nektek!
- Köszönjük! - hajoltam meg, majd el is ment.
  Épp ahogy kilépett a kórteremből, vissza is ért Eunhyuk.
- Mehetünk? - kérdeztem türelmetlenül.
- Gyere! - intett a fejével, mire mellészegődtem.
  Útközben hirtelen a fejére csapott.
- Mi a baj? - néztem rá értetlenkedve.
- A fontos dolgokat bezzeg elfelejtem. - kotorta elő zsebéből a telefonját. Tárcsázni kezdett. - Szia! Épp most indulunk haza ... minden rendben van ... adom. - nyújtotta felém a készüléket.
- Igen? - szóltam bele félénken, ugyanis nem tudtam, ki az.
- Jól vagy? - hallottam meg most már ténylegesen is Donghae hangját a telefonból.
- Persze, kutya bajom. - mosolyogtam.
- Hála az égnek! 
  A háttérzaj hangjából ítélve épp most válhat meg gyönyörű fekete hajától.
- Otthon találkozunk!
- Gondolod, hogy fel foglak ismerni? - viccelődtem.
- Hát remélem! - nevette el magát - Később látjuk egymást!
- Üm!
- Hyuk-nek üzenem, hogy ésszel!
- Átadom. - majd letette a telefont.
- Azt üzeni, hogy ésszel! - mondtam, miközben visszaadtam neki a telefonját.
- Tssz!! - szűrte ki fogai között.
  Útközben még megálltunk a gyógyszertárban kiváltani a receptemet.
  Mire hazaértünk, már negyed tíz körül járt az idő. Az idő vészesen fogy, a lift pedig olyan gyorsnak tűnt, mint egy csiga. Beérve a házba azonnal őt kerestem ... de Ryeowook-on, Siwon-on és Leeteuk-ön kívül mást nem találtam otthon.
- Hogy vagy? - jött oda hozzám Leeteuk.  
- Sokkal jobban, de.. Donghae?
- Épp most ment el. - válaszolt kérdésemre Siwon - Nem hívott? - nézett Hyuk felé.
- Nem, azt mondta, hozzam egyenest haza, ő itt lesz.
- Nekem is ezt mondta. - erősítettem meg Hyuk szavát.
  Ekkor megszólalt Eunhyuk telefonja. Donghae volt az. Kihangosította, hogy mindketten halljuk mit mond.
- Igen? - szólt bele.
- Hyuk, figyelj, nincs sok időm! Fél óra múlva fel kell szállnom a buszra. Köszönj el Agie-től a nevemben. - hadarta, majd le is tette, mielőtt válaszolhattunk volna.
~ Ennyi volt? És mi van azzal, hogy "Később látjuk egymást"?? Neem, ezt így nem fogadom el!
- Hyuk, tudod hol kell felszállnia?
- Igen, tudom.
  Lehajtott fejjel közelebb léptem hozzá, majd megfogtam a kezét. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. 
- Oda tudnál vinni? - néztem fel rá könnyes szemekkel.

17. fejezet: Az utolsó első randi

Donghae szemszöge:

(aznap a próbateremben)

- Na, mit mondott? - huppant le mellém Eunhyuk, mikor letettem a telefont.
- Nevetett..
- Akkor már nincs nagy baj. - veregette meg a vállamat.
- Csatlakozhatok? - jött oda hozzánk Leeteuk három palack vízzel - Tessék. - osztotta ki nekünk mosolyogva, majd ő is leült mellénk.
- Kösz hyung! - mondtuk szinte egyszerre Hyuk-kel.
- Hae, kérdeznék valamit. - fordult felém Teuk - Mi volt ez az egész ma reggel? Ha valami olyan történt köztetek, ami magánügy, akkor ne válaszolj ... nem akarok belekotnyeleskedni a kapcsolatotokba.
- Szó sincs róla. - vágtam rá azon nyomban.
- Akkor ki vele ... mi történt?
  Mély levegőt vettem, majd belekezdtem.
- Tudjátok, pár nappal ezelőtt volt egy rémálmom.
- Csak nem az, amiről a bál estéjén kérdeztél engem? - kérdezte Hyuk.
- De igen ... az. Ma reggel megint ugyanazt álmodtam. Mikor felébredtem, s nem láttam Agie-t, megijedtem ... azt hittem, hogy.. - nem tudtam kimondani.
- Hogy mi? Eltűnt?
- Meghalt. - nyögtem ki végül.
- Me-meghalt!? - meredtek rám mindketten.
- Áruld el, mi történt az álmodban. - szólt Teuk - Nem adjuk tovább ... ígérjük! S neked is könnyebb lenne, ha elmondanád valakinek akiben megbízol.
- Agie is ezt mondta.
- Látod! Na, hagy halljuk!
  Elmeséltem nekik az egész történetet, az elejétől a végéig. Rettenetes érzés volt beszélni róla, de mikor a végére értem, úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről ... megkönnyebbültem.
- Így már érthető a reakciód. - szólalt meg Hyuk - Attól félsz, hogy ez valóban meg fog történni, igaz? Hogy mikor három nap múlva kimegy a reptérre, az álombéli történet megismétli önmagát.
- Valahogy úgy. - hajtottam le a fejemet.
- És te nem leszel ott, hogy megvédd őt. - tette hozzá Leeteuk, mire válasz helyett csak bólintottam egyet. - Ne aggódj, vigyázni fogunk rá.
- Ahogy mondja. Megígérem neked, hogy addig nem fogom elengedni a kezét, míg az épület ajtaján be nem lépünk. - húzta ki magát mosolyogva Eunhyuk.
- Vigyázunk rá ... úgyhogy felejtsd el ezt az egészet, oké?
- Oké.

  Próba után, a srácok elindultak vissza a dormba. Mondtam nekik, hogy rám ne várjanak, majd csak később megyek haza. 
- Mész gyümölcsöt venni? - nevetett Hyuk.
- Azt is ... meg beugrom a stúdióba. Van ott egy kis dolgom.
- Rendben, akkor mi mentünk.
  Az ajtónál vált el utunk. Ő a parkoló felé vette az utat, míg én a lift irányába indultam el.
  Nem is tartott olyan sokáig, mint gondoltam. Egy-kettő kész lettem vele. Úgy 7 óra körül járt az idő, mikor kiléptem az SM épületéből. Egy kisebb kerülővel sétáltam vissza a dormba.

Agie szemszöge:

 ~Ez nem semmi! - tátott szájjal bámultam az asztalt, s a mellette lévő üvegeket.
  Kilenc emberről beszélünk, de akkor is ... amennyi alkohol ma este összegyűlt, az egy húsz fős társaságnak is elég lenne.
- Már csak az ünnepelt hiányzik. - kiáltotta el magát Heechul.
- Milyen ünnepelt, te idióta! Ha még nem vetted volna észre, ez nem egy szülinapi zsúr. - förmedt rá Leeteuk.
- Mi is túléltük, ő is túl fogja élni. Akkor meg minek ide a gyászmise?
- Attól még ne nevezz egy bevonulást szülinapi bulinak! - tette hozzá Hyuk.
- Viszont jöhetne már ... úgy csábít ez az ital. - szemezgetett Kyuhyun az előtte lévő üveggel.
  Épp végszóra megérkezett Donghae. Felpattantam ültemből, mire elmosolyodott. Levette cipőjét, majd hátratett kezekkel odasétált hozzám.
- Ez a tiéd. - nyújtotta felém a narancsokkal megrakott zacskót - És... ezt is neked hoztam. - húzott elő a háta mögül egy csokor virágot.
  Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, úgy meglepődtem. Olyan gyönyörű volt az a csokor.
- Köszönöm! - közelebb hajoltam felé, s egy apró puszit nyomtam az arcára.
- Kilométer hiányod volt, vagy mi a fene? - nézett rá kérdően Siwon.
- Útba esett a virágos. - vakargatta a tarkóját mosolyogva.
- Ja persze. - nevetett.
- Rád vártunk, úgyhogy ülj le gyorsan! - szólt rá Donghae-re Yesung - Romantikázni vacsora után is lehet.
 
  Vacsora után átmentünk a nappaliba, ahol egész este beszélgettünk.       Hülyültek, ittak, viccelődtek ... körülbelül ezzel a forgatókönyvvel folyt le az egész este. Voltak, akik csupán egy pohárkával ittak, ám akadt olyan is, aki több, mint két üveggel is benyakalt úgy, hogy szinte észre se vettük. Ez a személy nem volt más, mint Kyuhyun.
- Olyan szép a mai este. - mondata végén csuklott egyet, mire Heechul felnevetett.
- Hya, maknae! Ha nem bírod a piát, talán nem kéne annyit innod. - Heechul hangja teljesen megváltozott. Szerintem ő jobban be volt rúgva, mint Kyu ... csak ezt nem akarta elismerni.
- Miért van neked barátnőd? - mutatott Kyuhyun Donghae-ra - Ez nem fair! Olyan mázlista vagy, hyung. Mielőtt bevonulsz, szerzel magadnak egy csajt.. Nekem miért nem jön össze?
- Te is találni fogsz valakit ... higgy nekem! - megsimogattam Kyu vállát, mire odabújt hozzám.
- Te olyan kedves vagy. - szipogta.
- Kyu, szállj le róla! - kiabált rá Kangin, s már jött is, hogy leszedje rólam, de megállítottam.
- Hagyjad, nincs semmi baj. - mosolyogtam.
  Alig telt el öt perc, Kyu bealudt a vállamon.
- Öm, van egy kis gond. - súgtam Hae felé.
- Mi az?
- Elaludt ... és már nem igazán bírom tartani.
- Kangin, segíts!
  Donghae óvatosan lehámozta rólam Kyu karjait, majd Siwon segítségével Kangin a hátára vette őt, hogy a szobájába tudja vinni a kis álomszuszékot.
- Azt hiszem mi is mehetnénk. - nyújtóztatta ki karját Leeteuk. - Hosszú nap volt ez a mai ... s a holnapi talán még ennél is hosszabb lesz.
- Ne mááár, még el sem kezdődött a buli! - húzta le durcásan a pohara tartalmát Heechul - Hja, tölts még eggyel! - nyújtotta Donghae felé poharát.
- Eleget ittál már, menj aludni! - szólt Heechul felé nyugodt hangon Teuk. Felhúzta őt a földről, s a lapockájánál támogatva kísérte el őt egészen a szobája ajtajáig.(hallgasd)
  Lassan mindenki elindult a szobája felé, már csak mi ketten maradtunk Donghae-val. Fejemet mellkasára döntve bámultam, hogyan játszunk egymás ujjaival.
- Ti se maradjatok sokáig! - szólt felénk Leeteuk - Agie-nek pihennie kell, te is tudod.
- Tudom. - mondta Hae.
- Jó éjt!
- Neked is! - kiáltottuk felé egyszerre, mire felnevettünk.
- Tudom - motyogta az orra alatt - De ha egyszer olyan jó itt üldögélni melletted..
  Átkarolta derekamat, s szorosan magához ölelt.
~Miért érzem úgy, hogy ez az ölelés inkább megfolyt, mint boldoggá tesz? Úgy fáj, s közben olyannyira jó érzés a közelében lenni ... fogni a kezét, hozzábújni, látni, ahogy mosolyra húzza arcát vagy épp nevetőgörcsbe tör ki egy tréfa hallatán. Hallani édes hangját ... de akkor mégis mi késztet sírásra, mikor Ő itt van mellettem. Látom, érzem, hallom, hogy itt van ... én mégis félek. Félek, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy így, ilyen meghitten, s gondtalanul ücsörgünk egymás mellett. 
- Hé, minden rendben? - kérdezte aggódó pillantásokat vetve arcomra.
- Persze, minden oké. - bújtattam el aggodalmamat egy mosoly mögé.
- Akkor miért csillognak úgy a szemeid, mintha épp sírni készülnél?
- Csak picit fáradt vagyok ... ennyi.
- Akkor irány az ágy! - készült felállni, de megragadtam kezeit.
- Maradjunk még ... csak egy picit. - kértem őt, mire válaszképp mosolyra húzta ajkát, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra.
- Aggódsz? - kérdése oly hirtelen jött, hogy fogalmam sem volt, mit válaszoljak rá. - Vagy félsz?
- Talán mind a kettő.
- Bárcsak megállna az idő, s így maradhatnánk az idők végezetéig. Csak te meg én.
- Sajna, az ilyen vágyakat nem teljesítik.
- Ezt honnét tudod?
- Már többször kívántam hasonlót ... sosem vált valóra.
- De ezt most én kívántam ... és pont ezért fog valóra válni. - mondata végén megpöckölte az orrom hegyét, mire elmosolyodtam. - Az igazi mosolyod a legszebb, tudtad?
- Te hazudsz a legszebben, tudtad?
- Nem hazudok! Neked soha! - közelebb hajolt hozzám, s egy mézédes csókot lehelt ajkaimra, majd ismét szorosan magához ölelt. 
  Erős karjai közt a lelkem is megnyugodott kissé. Viszont, bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam megszabadulni a "szétválás" gondolatától. Pedig már az első találkozásunkkor tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat. Akkor még nem is fogtam fel, hogy ez a pillanat ilyen fájdalmas lesz, hiszen csupán egy képet akartam kérni tőlük ... álmomban sem gondoltam volna, hogy még aznap a dorm lakójává válok, vagy arra, hogy a rá következő napon Donghae szerelmet vall nekem a mokpoi tengerparton. 
- Mond csak, fáradt vagy? - kérdezte.
- Meg akarsz szabadulni tőlem?
- Dehogy is! Épp ellenkezőleg ... el szeretnélek vinni valahova.
- Elvinni? Mégis hova?
- Az titok. - mosolygott elégedetten - Még egy igazi randink sem volt, amióta csak együtt vagyunk ... gondoltam, bepótolhatnánk.
- És a mokpoi út? Vagy a "túravezetés"?
- Azok nem számítanak. 
- Miért nem?
- Én egy igazi randira gondoltam ... olyanra, ami már az elejétől kezdve randinak számít, és nincs semmi más oka a találkozónak.
- Ez nem az? 
- Mi?
- Itt ülünk kettesben ... ez sem randi?
- Látom, neked tényleg én vagyok az első férfi az életedben.
- Kösz! - fintorogtam rá, mire elnevette magát.
- Ha fáradt vagy, felejtsd el! Az egészséged most fontosabb, mint egy randi.
- Viszont, máskor már nem lesz lehetőségünk bepótolni. Holnap..
- Holnap már nem fog menni! - fejezte be mondatomat.
- Akkor menjünk! - ültem fel a kanapén.
- Biztos?
- Igen! Már sokkal jobban érzem magam ... nem lesz baj. 
  Ajkát harapdálva fürkészte tekintetemet, majd vett egy mély lélegzetet, melyet azonnal ki is fújt.
- A te ötleted volt ... akkor most mi a baj?
- Féltlek. Ilyen gyorsan nem mehetett át rendesen a betegség.
- Nem érdekel! El akarok menni veled! Utána megígérem, többet leszek az ágyban, mint bárhol máshol.

Donghae szemszöge:

Csak miután kinyitottam a számat, azután jöttem rá, hogy nem túl jó ötlet az éjjeli városban császkálás. Főként Agie betegsége miatt. De már nincs visszaút.
- Öltözz fel melegen, utána indulunk.
- Értettem! - szalutált, majd halk léptekkel berohant a szobájába. Pár perc múlva vissza is tért.
- Sál? 
- Azt nem hoztam. - biggyesztette le ajkát. 
  Az ajtó melletti akasztóról levettem a szürke sálamat, s úgy rátekertem Agie-re, hogy csupán a szeme látszott ki.
- Köszönöm. - motyogta a sál alól.
- Nincs mit. - mosolyogtam - Ezt is vedd fel! - nyújtottam felé egy fekete keretes szemüveget. Elvette tőlem, majd az egyik siltes sapimat is a fejére húztam.
- Hé! Nem te vagy a sztár? - húzta fel szemöldökét.
- De igen.
- Akkor miért engem öltöztetsz álruhába?
- Először a hölgyek. - mondtam mosolyogva, s felkaptam Hyuk sapiját, a szemüvegemmel együtt. - Felismersz? 
- Gond nélkül. 
- És most? - fordultam felé, miután felkaptam egy sálat is.
- Mondjuk rá, hogy nem. - kacagott.
- Nem vicces!
- De az. - nevetett tovább, mire már én is mosolyra húztam a számat.
- Na jó, menjünk! - megfogtam a kezét, s kisétáltunk az ajtón.(hallgasd)
  Bepattantunk az autóba, és nemsokára meg is érkeztünk a kitűzött célunkhoz. Már csak egy rövid séta választott el minket a végállomástól.
- Csukd be a szemed!
- És, ha elbotlok? 
- Mokpo-ban elbotlottál?
- Nem.
- Akkor most sem fogsz. Csukd be, majd én vezetlek.
  Pár másodperc múlva végül csak lehunyta a szemét. A háta mögé léptem, s a vállát fogva vezettem őt.
- Megérkeztünk ... most már kinyithatod. - súgtam a fülébe.
- Ez a Namsan torony. - mondta tátott szájjal. - De miért jöttünk ide?
- Van egy legenda, mely ehhez a helyhez fűződik. Azok a párok, kik egy lakatot tesznek a Namsan torony melletti kerítésre...
- ...örökké együtt maradnak. - fejezte be mondatomat.
- Tehát te is ismered.
- Persze.
- Akkor, rá rakjuk a miénket is? - húztam elő a kabátzsebemből a lakatot.
  Válasz helyett csak bólintott egyet. 
  Közelebb léptem hozzá, s gyengéden megfogtam arcát, majd homlokomat az ő homlokához érintettem.
- A holnapi nap, csupán egy rövid búcsú. Nem tart örökké.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Mert én leszek majd az, aki átrepüli érted az egész világot, csakhogy újra láthassa a mosolyodat.  
- Van nálad filc toll? - nyújtotta felém kezét.
- Igen, van. - kotortam elő a zsebemből - Tessék!
- Előbb te! Írj rá valamit! 
- Csúnyán írok ... írd inkább te. - győzködtem, de ő szakadatlanul is arra várt, hogy én írjak. - Na jó ... tessék! - nyújtottam át neki.
- "Donghae és Agie: örökké" - olvasta fel a kreálmányom, majd mosollyal az arcán ő is ráírt valamit. - Kész! Most már felrakhatjuk.
- Mit írtál rá? - kérdeztem érdeklődve, mikor megláttam, hogy ő nem koreaiul írt.
- Ugyanazt, amit te. 
- Nálatok az örökké négy szóból áll?
- Valahogy úgy. - nevette el magát, ám többet nem tudtam kihúzni belőle. De szinte biztos vagyok benne, hogy nem azt írta rá, amit mondott.
  Következő állomásunk az óriáskerék volt. Agie nagyon izgatottnak tűnt, mikor meglátta.
- Még sosem ültem óriáskeréken. - mondta - De mindig is fel akartam ülni egyre.
- Itt az ideje kipróbálni. - álltunk a pulthoz, hogy megvegyük a jegyünket.
  Mikor Agie ámuldozó arcára pillantottam, ki az óriáskereket bűvölte tekintetével, megfeledkezve a gondokról mosolyodtam el. Ám, mikor észbe kaptam, hogy ki is vagyok valójában, elszomorodtam. A hírnevem az oka annak, hogy még egy hétköznapi randira sem vagyunk képesek elmenni. Mint holmi szökött rabok, az éjszaka leple alatt kell bújtatnunk érzéseinket a nagyközönség elől.
  Felszálltunk az óriáskerékre, s leültünk egymás mellé a kabin külső felébe. 
- Olyan szép! - ámuldozott a kilátástól.
- Várj, míg felérünk a tetejére! Az még szebb lesz. Amúgy, nem vagy tériszonyos?
- Nem tudom ... szerintem nem. - nevette el magát.
- Hogy érted azt, hogy nem tudod?
- Ha egy magas épület erkélyén állva lenézek a mélybe, az első gondolatom az, hogy "Vajon milyen érzés lenne, ha innét leugranék". Azután pedig csak gyönyörködöm a tájban.
- Sose próbáld ki, hogy milyen érzés lenne, rendben?
- Nem áll szándékomban, nyugi.
- Akkor jó!
Fejét a vállamra hajtva csodált tovább a tájat.
- A bál ... az is tekinthető randinak.
- Ez most, hogy jön ide?
- Gyönyörű ruhában, az általad kiválasztott cipőben táncoltam veled egy bálban. Majd az egész éjszakát együtt töltöttük egy padon ücsörögve, távol mindentől és mindenkitől ... csak mi ketten. 
- Tudod, miért volt számomra az az éjszaka meseszép?
- Miért?
- Mert aznap éjjel egy angyallal táncolhattam.
- Heh, nagyon vicces.
- Nem viccelek, komolyan mondom.
- Jó-jó, elhiszem.
  Néma csend telepedett körénk. Gondtalanul ücsörögtünk egymás kezét fogva. Olyan érzés volt, mintha megállt volna az idő.
- Látod, mondtam én, hogy valóra fog válni a kívánságom. - súgtam felé mosolyogva, mikor hirtelen erőtlenül zuhant az ölembe. - AGIE, AGIE!! - rázogattam, de nem válaszolt. 
  Izzadságtól gyöngyöző homlokához kaptam a kezem, mely lángokban égett. Az egész teste tűzforró volt. Nem tudtam, mit tegyek. 
 ~Miért? Miért történt meg ismét? 
  Amint leértünk, szélsebesen ugrottam ki Agie-el a karjaimban, s meg sem álltam, míg az autóhoz nem értünk. 
- Bírd ki még egy kicsit, már mindjárt ott vagyunk! - mondtam, próbálván nyugodtan beszélni, de nem bírtam - Nem hagyhatsz itt! - tört ki belőlem a sírás. 

16. fejezet: Rémálom

Agie szemszöge:

(hallgasd)Mikor reggel felébredtem, úgy éreztem, mintha kicseréltek volna. Nyújtóztam egy nagyot, közben elnyomtam egy ásítást. De ezt talán nem kellett volna. Az ásítás által felfedeztem, mennyire fáj a torkom. Köhögtem párat, mire Donghae a másik oldalára fordult. Arca az ágyam felé nézett, s édesdeden összegömbölyödve dugta arcát a takaró alá. Csupán a szeme látszott ki. Pár percig csak gyönyörködtem szunyókálásában, végül a gyomrom szólt közbe hangos morgásával. Óvatosan kimásztam az ágyból, majd apró léptekkel kisurrantam a szobából. Szerencsémre Hae nem ébredt fel, minek örömében mosollyal az arcomon csuktam be magam mögött az ajtót.
- Agie, szép jó reggelt! - kiáltott felém Ryeowook, én pedig mutatóujjammal próbáltam elcsendesíteni őt. - Még alszik? - kérdezte halkabban.
- Igen. - mosolyogtam.
- Az jó, hagyjuk is őt pihenni. - átkarolta a vállamat, s az asztalhoz vezetett.
  Páran még reggeliztek, a többiek a tv előtt ültek. Leültem a szokásos helyemre, Wookie pedig hozott nekem egy tál rizst.
- Köszönöm!
- Ugyan, semmiség. - nevette el magát.
- Már jobban vagy? - vont kérdőre Yesung.
- Igen, sokkalta jobban.
- Az jó. - mosolygott - Kérsz teát? Megyek, csinálok neked is.
- Azt megköszönném. - szóltam utána, mire visszakacsintott rám.
  Yesung nagyon gyors volt, és picit sunyi is, ugyanis saját magának nem készített teát. Bár elismerem, jó ötlet volt így kérdezni, ugyanis ha csak nekem akart volna készíteni, rögtön ellenkeztem volna, hogy majd én megoldom.
- És Donghae? - kérdezte Kyuhyun.
- Alszik. Nem akartam felébreszteni őt. 
- Áá, értem.
- Sajnálom, hogy gondolt okoztam. - tört ki belőlem végül.
- Ugyan, semmiség. Ne is törődj vele. - vágta rá azonnal Leeteuk.
- Miattam kellett falaznotok Hae-nek.
- Már Teuk is mondta, ne törődj vele. - ismételte Kyu - Hae-vel meg amúgy se tudtunk volna mit kezdeni, amilyen állapotban volt.
- Ezt hogy érted?
- Mikor elájultál, az arca hófehérré változott, s úgy nézett ki, mint akiből kiszállt a lélek. Teljesen magába zuhant. Utoljára akkor láttuk őt ilyennek mikor ... - hirtelen elakadt Kyu szava.
- Mikor értesült az apja haláláról. - fejezte be mondatát Leeteuk.
  Nem tudtam, mit válaszoljak. Miért ijedhetett meg ennyire szegény? Bár igaz, akinek olyan magas a láza, hogy elájul miatta, az már életveszélyes állapotban van. Így már talán érthető..
  Hirtelen nyílt a bejárati ajtó, s Eunhyuk lépett be rajta. Köszönt nekünk, ám amint észrevett engem az asztalnál, csak bólintott egyet felém, s a nappali felé vette az irányt.
- Hyuk már evett? - kérdeztem Yesung-től.
- Nem, ma még nem evett.
- Talán valami baj van?
- Nem hiszem, hogy bármi baj lenne. - súgta Siwon - De, ha mégis, arra kis időn belül úgyis rá fogunk jönni.
 ~Vajon mi lelte őt? Miért makacsolta meg magát már megint? Talán az én hibám? Én tehettem valami rosszat? Tényleg nem értem... 
- Agie, AGIE!! - üvöltözte egy ismerő, hang, mire felé kaptam a fejemet. Amit akkor megpillantottam, talán még Eunhyuk viselkedésénél is furcsább volt. Félelmetes és rémisztő volt egy azon időben..

Donghae szemszöge:

  Épp időben érkeztem a reptérhez. Agie a srácokkal együtt az út túloldalán búcsúzkodtak. Leeteuk el is érzékenyült. Nem csoda, nem viseli túl jól a búcsúzkodást ... ahogy én sem. 
  Miután mindenkitől elbúcsúzott, elindult az épület irányába, át az úton. Út közben még megfordult egyszer, hogy intsen a többieknek, mikor észrevett engem. Elmosolyodott, miközben egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcán. Kezéből tölcsért formált, s ezt kiáltotta: Köszönöm!
  Hirtelen motor zúgásra lettem figyelmes ... egy autó motorjának hangos dörmögésére. Agie felé közeledett, ki könnyeivel küszködve integetett felém.
~ Miért nem mozdul? Ő nem hallja?
- Neee!!!! - üvöltöttem, s mint egy őrült, kezdtem el rohanni felé.
  De késő ... az autó gyorsabb volt. 
  Térdre rogytam, s magamhoz húztam testét. Könnyeim záporként hullottak. ~ Nem, nem veszíthetlek el! 
  Vértől áztatott karja gyengéden arcomhoz ért, s letörölte könnyeimet. Mosolyra húzta ajkát, és ismét azt mondta: Köszönöm! , majd lehunyta gyönyörű kék szemét.
- Agie! Ne! Nem halhatsz meg! AGIE!! - rázogattam élettelen testét, de nem reagált. Mint egy játékbaba, úgy feküdt az ölemben. - Valaki segítsen! VALAKI!! - kiabáltam, de senki sem jött.
  S ekkor ... felébredtem. Levegő után kapkodva ugrottam fel. (hallgasd)
~Már megint ez a szörnyű rémálom ... üldöz engem, egészen az őrület határáig fog kísérteni.
  Hirtelen Agie ágya felé pillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, csupán egy rossz álom volt az egész, ő pedig békésen szunyókál az ágyában. Viszont az ágy üres volt, egy lélek sem feküdt benne.
  Megrémültem, s a nevét üvöltve rohantam ki a szobából. Hangom hallatán az asztalnál ülők mind felém fordultak ... Agie-el együtt.
- Itt vagyok. - emelte fel jobb kezét, melyen a tegnapi baleset nyomaként ott díszelgett a géz. 
- Mi az Hae? - kérdezte Leeteuk, majd lehuppant az Agie mellett lévő székre, s elkezdte leszedni a kezéről a kötést.
  Odarohantam Agie-hez, ki még mindig értetlen arckifejezéssel fürkészte tekintetemet.
- Valami baj van? - kérdezte halkan.
- Miért nem ébresztettél fel!?
- Mert nem akartalak felébreszteni.
- De miért nem?
- Mert egész éjjel miattam voltál fent. - magyarázta - Azt akartam, hogy kipihend magad.
- Legközelebb amint felébredsz, ébressz fel engem is, oké? 
- Miért tenném? Hisz te sem ébresztesz fel, ha netán te kelsz fel hamarább.
- Csak tedd ezt ... kérlek.
- Mondd meg az okát!
- Azt nem tehetem.
- Tényleg? - kérdezte szúrós tekintettel.
  Leeteuk közben lecserélte a kötést Agie kezén, majd felállt s elindult a többiekhez a nappaliba.
- Figyelj - kezdtem bele - az ok egyáltalán nem fontos, az a lényeg, hogy...
- DE, nagyon is fontos! - vágott a szavamba.
- Agie, értsd meg, én ... féltlek téged. Nagyon is!
- És ezért kell téged felébresztenem?
- Igen, ezért.
- Attól félsz, hogy felébredsz, én pedig eltűnök, mint valamiféle szellem?
- Meglehet.. - mondtam fojtott hangon, mire összeráncolta homlokát.
- Már megint egy rémálom, igaz?
  Mondata hallatán megdermedt bennem a vér.
- Ezt mégis miből gondolod?
- Az arcodra van írva. A legutóbb, mikor a nyakamba ugrottál, akkor is pontosan így néztél ki. - a kezem után kapott, s magához húzta - Mondd el, mi bánt! Ha bennem nem is bízol meg, akkor mond el Hyuk-nek, vagy valaki másnak, de beszélj róla. Ha magadba fojtod, azzal csak ártani fogsz.
- Miattam ne aggódj, kutya bajom. - húztam mosolyra a számat, mire Agie arca hirtelen komorrá változott.
  Elengedte kezemet, mely visszahullott a testem mellé, ő pedig a semmibe meredt.
- Magyarán azt akarod mondani, hogy te aggódhatsz értem, de én meg se próbáljak segíteni neked!? - fakadt ki belőle.
- Én nem ezt mondtam.
- Igaz, te azt mondtad, ne aggódjak érted. - ismételte meg szavaimat - De akkor, mégis mit tehetek, hm!?
- Gyógyulj meg, s légy egészséges.
- Tehát foglalkozzak a magam bajával. - hangja ismét komorrá változott, s éreztem azt a kis dühöt is, mely megbújt szavai közt.
- Agie, én...
- Hagyjuk! - kiáltotta el magát - Azt akarod, hogy ne törődjek veled? Ám legyen! - azzal felugrott a székről, s beviharzott a szobájába.
- Ezt jól elintézted öregem! - vágott hátba Siwon - Eredj utána! 
  Mondania sem kellett, már indultam is felé. Óvatosan bekopogtam, de nem jött válasz, ezért benyitottam. Agie háttal az ajtónak ült az ágyon. Lábait maga alá húzta, s azt a plüss halacskát szorongatta, melyet tőlem kapott még mikor megérkezett Seoul-ba.
- Agie kérlek, ne haragudj rám.. - kezdtem bele, de felém sem fordult.
  Közelebb léptem hozzá és leültem az ágy sarkára. Még mindig nem mozdult.
- Igazad volt, rémálmom volt ma reggel. S miatta viselkedtem úgy, mint egy idióta. De kérlek, értsd meg, hogy nem mondhatom el, miről szólt. Nem mondhatom ... mert nem akarom. 
- Ezt volt olyan nehéz kinyögni? - szólalt meg végül.
- Igen.. ezt.
- Akkor mond el valaki másnak, jó? - végre megfordult felém, s mélyen a szemembe nézve mondta mindezt.
- Nem is haragszol rám? 
- Csak egy picit. Azért az érdekelne, hogyan akarod azt elérni, hogy ne aggódjak érted. Akit szeret az ember, a miatt aggódik, bármiről is legyen szó. Nem értem, hogy akarod ezt megszüntetni. 
- Sehogy! - öleltem magamhoz - köszönöm, hogy aggódsz értem, és kérlek, hogy továbbra is tedd ezt!
- Ühm, ez azt hiszem könnyű lesz. - nevetett fel.

Agie szemszöge:
(hallgasd)
- Ühm, ez azt hiszem könnyű lesz. - nevettem el magam, mire Hae kiengedett ölelő karjai közül.
- Gyere, menjünk enni! - állt fel az ágyról, s nyújtotta felém jobb kezét.
- Menj előre, mindjárt megyek utánad.
  Hae kiment, én pedig elkezdtem kutrálni.
  Mikor felugrottam a székről, s berohantam a szobába, ismét elkezdett forogni velem a világ. Nem tudtam, mire véljem, ezért megkerestem a lázmérőt, hátha felugrott ismét a lázam. Szerencsémre meg is találtam, ám amit mutatott, azt már nem nevezném éppenséggel szerencsének.
  Kopogtak az ajtón. Eunhyuk volt az.
- Agie, minden rendben?
- Persze, semmi baj. - mosolyogtam, közben pedig a másik kezemmel eltakartam a kezemben szorongatott lázmérőt.
- Lassan indulunk, gondoltam szólok.
- Oké. - mosolyogtam, ám Hyuk arca komorrá vált. A kezem felé pillantott.
- Neked lázad van! - kiáltott fel. - Még hogy semmi baj, máris keresek valami lázcsill...
- Maradt itt tegnapról, nem kell hoznod. - vágtam rögtön a szavába. - Rendben leszek. - mosolyogtam, de ez nem hatotta meg őt.
  Az ajtó felé indult, mire az eszembe vágott valami.
- Hyuk! - kiáltottam utána - Hae-nek ezt ne mond el, kérlek.
- Mégis miért ne?
- Nem akarom, hogy fölöslegesen aggódjon értem.
- Nem lenne az felesleges.
- Majd én kikúrálom magam, míg ti nem vagytok itthon.
- És mi lesz, ha te elalszol, Hae pedig felhív? Legutóbb is hazarohant hozzád.
- Megoldom, nyugi. Te pedig ehetnél valamit. Nem jó, ha koplalsz.
- Most ne miattam törődj, hanem az egészséged miatt!
- Tsz, pont olyan vagy, mint Hae.
- Legalább valamiben egyet értünk! -azzal sarkon fordult, s kiment a szobából.
  Most már biztos ... már megint én csináltam valamit, ami miatt ilyen lett. De mit? Mi rosszat tettem ellene? Nem értem őt.
  Mire kimentem, a legtöbben már el is indultak. Donghae odafutott még hozzám, nyomott egy puszit a homlokomra, majd ő is elment. Egyedül maradtam.
  Valahogy semmi máshoz nem volt erőm, minthogy aludjak, így visszamásztam a pihe-puha ágyikóba. De csak forogtam, ugyanis álom nem jött a szememre. Előkotortam az mp4 lejátszómat, s bekapcsoltam az egyik Super Junior-os albumot. Olyan furcsa volt, hisz mióta Seoul-ba érkeztem, egy dalt nem hallgattam meg a srácoktól. Olyan jó érzés volt újra hallani az énekhangjukat, mely megnyugtatta lelkemet. Donghae részeinél mindig mosolyra húzódott a szám, s tátogtam a szövegét, mintha vele együtt énekelnék én is.

Donghae szemszöge:

  Az SM bejáratán belépve rögtön egy ismerősbe botlottunk. Sunny volt az, ki valószínűleg az új fellépőruhája igazítására igyekezhetett.
- Sziasztok srácok! - köszönt nekünk mosolyogva.
- Szia Sunny! - üdvözöltük őt.
- Oppa, már jól vagy? - kérdezte tőlem.
- Persze, jól vagyok.
- Ezt örömmel hallom. - mosolygott - Akkor minden jót. Sziasztok!
- Szia!
- Ez most mi volt? - néztem kérdően a többiekre.
- Ja elfelejtettük mondani. - kezdte Leeteuk - Te tegnap beteg voltál.
- Úgyhogy nem ártana, ha néha köhögnél egy párat, a látszat kedvéért. - mosolygott Siwon, s egy zsebkendőt nyomott felém.
- Ja, vagy úgy! - mondtam, majd köhögtem egyet, mire a skacok felnevettek, azután tovább indultunk a próbaterem felé.
  Ám nekem még volt egy kis dolgom, ezért először a főnök irodájába mentem. Bekopogtam, s beléptem az ajtón.
- Ááá, Donghae! Micsoda meglepetés. - köszöntött tárt karokkal - Mégis mi járatban errefelé?
- Csupán ezt szerettem volna visszahozni önnek. - azzal az asztalára helyeztem a repülőjegyes borítékot. - És kérem, legközelebb velem beszélje meg, ha zavarja önt a barátnőm. - azzal sarkon fordultam, és kiviharzottam a teremből.
  Nem vártam meg, mit mondana ... nem is érdekelt volna.
  Sokat próbáltunk, ezért elég hamar meg is éheztünk. Teuk rendelt nekünk kaját, melyet a szünetben jóízűen el is fogyasztottunk. Azután még két órát lehúztunk, mire kijelentettük, hogy egész jó lesz az új koreográfia.
  A szünetben felhívtam Agie-t, hogy tudjam, minden rendben van-e otthon.

Agie szemszöge:
(hallgasd)
  Már épp bóbiskoltam, mikor Donghae telefonja hirtelen megszólalt. Eunhyuk-nek igaza volt.
- Igen? - szóltam bele a készülékbe.
- Minden rendben van veled? - hallatszott Hae aggódó hangja.
- Persze!
- Ezt örömmel hallom. - nevetett - Többször nem foglak zavarni, gyógyulgass! Este viszek majd gyümölcsöt, oké?
- Oké. - mosolyogtam. - Szia apa!
- Apa? - kérdezte vissza, mire elnevettem magam. Tényleg olyan érzésem volt, mintha az apukám beszélne ... bár az enyém nem ilyen figyelmes, de mindig is ilyen apukát akartam, mint amilyen ő most.
- Bocsi, eltévesztettem ... Oppa!
- Na azért! Szia!
- Szia!
  Mikor az órára pillantottam, megbizonyosodtam róla, 100% hogy aludtam, ugyanis már délután fél három körül járt. Picit éhes is voltam, ezért kimentem, hogy összedobjak valami könnyen elkészíthető kaját magamnak. A konyhapulthoz érve, egy cetlit találtam rajta az én nevemmel.
  Ez állt benne:
"Ha megéheznél van a hűtőben kaja, még reggel készítettem neked. Gyógyulj meg hamar. -Ryeowook-"
  Tátva maradt a szám a csodálkozástól. ~Wookie, olyan rendes tőled.
  Miközben ettem egyre csak azon gondolkodtam, hogyan köszönhetném meg neki a fáradozását. De semmi jó ötlet nem jutott az eszembe.
  Evés után elmosogattam magam után, majd beültem a tv elé. Valami vígjáték, ment, azt kezdtem el nézni. Kisvártatva Yesung és Kangin érkezett meg hatalmas szatyrokkal.
- Szia! - köszöntek egyszerre.
- Sziasztok! Hát ti?
- Mindjárt jönnek a többiek is. - mondta Kangin - Ma korábban végeztünk, hogy időben el tudjunk készülni a bulira.
- A bulira? - értetlenkedtem.
- Bizony! - kiáltotta Heechul, ki épp ekkor toppant be az ajtón Kyuhyun és Ryeowook kíséretében - Nagy bulit csapunk ma este. Látod? - mutatta felém az ő szatyrát, mely tele volt alkoholos üvegekkel.
- Azért nem kell ám mindenkinek vedelnie ma éjjel. - kacsintott rám Kyuhyun.
- Te se fogsz maknae! - szólt rá Kangin - Majd én vigyázok rád. - s megsimogatta Kyu fejét, mire szúrós tekintettel Kangin-ra meredt.
  Mindenki sürgött forgott a házban, kivéve egy embert. Ő nem jött haza a többiekkel ... vajon hol lehet?
  Ryeowook, egy mentalista által is irigylésre méltó időzítéssel válaszolta meg az előbb feltett kérdést.
- Azt mondta valamit el kell még intéznie. - vette ki a kezemből a tiszta edényt - Nemsokára ő is itthon lesz, ne félj!
- Ühm, értem! - mosolyogtam, mire ő is elmosolyodott.
  De mi fontosat kell még elintéznie? Talán a bevonulással kapcsolatos? Hmm, minden bizonnyal igen, hisz holnap ... holnap vonul be. Én pedig itt maradok egyedül.
  Holnaptól már nem lesz, ki felhívjon napközben, hogy minden rendben van-e.   Holnaptól már nem lesz, ki gyümölcsöt hozzon nekem.
  Holnaptól már nem lesz, aki mellett álomra hajtsam fejemet ... akihez hozzá bújjak, ha félek ... aki jó éjt puszit adjon a homlokomra ... nem lesz itt, hogy szeressen engem, s én szerethessem őt.
  

   

15. fejezet: Az aggodalom éjszakája

- Jaj, ne is kérdezzétek! - kezdett bele meséjébe Henry - Szörnyű volt. Úgy négy nappal ezelőtt kezdődött az egész. Először nem volt étvágyam, azután elkezdett forogni velem a világ ... hitelen nagyon melegem lett, majd pár perc elteltével már a hideg rázott. 39-fokos lázam volt, alig éltem. Az orvos azt javasolta, maradja ágyban néhány napig ... bár nem is tudtam volna mást csinálni. Egy élő hulla voltam. Nem bírtam se járni, se ébren maradni. De mára már sokkal jobban vagyok. - mosolyodott el története végén.


Donghae szemszöge:

- Hé, jól vagy? - kaptam Agie keze után.
- Persze, csak megszédültem. - mosolygott rám, de valahogy nem tudtam elhinni, hogy igazat mond.
  Alig tett pár lépést a nappali felé, egyszer csak összeesett előttem.
- AGIE! - üvöltöttem el magam, majd feléje ugrottam. Szerencsémre időben reagáltam, így képes voltam elkapni őt, mielőtt a földre zuhant volna. - Agie - rázogattam, de nem használt.  
  Olyan volt, mint egy baba ... pont olyan, mint az álmomban.
- Te jó ég! Agie? - kiáltották a többiek, s mind oda rohantak hozzánk.
  Teljesen ledermedtem. Nem tudtam, mit tegyek. A szívem csak úgy kalapált, a látásom pedig egyre homályosabbá vált. Semmit sem érzékeltem magam körül. A rémálom teljes mértékben átvette az irányítást elmém fölött, s ezáltal egy haszontalan kődarabbá váltam.
- Hae! HAE! - üvöltözte egy ismerős hang - Donghae, szedd össze magad! - kezdett el rázogatni Eunhyuk.
  Eunhyuk hangja hallatán sikerült kirántanom magam ama fagyos légkörből, melybe elmerültem.
- Most mi lesz? Mit tegyünk? - sopánkodott Ryeowook.
- Vigyük be a kórházba. - javasolta Siwon.
- Először próbáljuk meg levinni a lázát. - mondta nyugodtan Leeteuk - Tűz forró a teste, ilyen állapotban csak rontanánk a helyzeten, ha kivinnénk őt a házból.
- Hozom a lázmérőt. - ugrott fel Yesung, s már futott is az elsősegély dobozért.
- Vigyük be a szobájába. - szólt Leeteuk, majd oda lépett mellém, s felemelte Agie-t. - Siwon, segíts! - intett fejével Siwonnak, aki azonnal Agie lábához ugrott. Kangin nyitotta ki előttük az ajtót, ők pedig bevitték őt Sungmin, azaz Agie szobájába. 
- Hae, minden rendben? - nézett rám kérdően Eunhyuk, aki még mindig ott ült mellettem a földön. - Szedd össze magad haver. Mindenkire szükség van ... főként rád. - próbált lelket önteni belém Hyuk - Na gyere csak! - azzal felhúzott a földről, és bevezetett engem Agie szobájába.
  Mindenki ott állt az ágya körül.
- 39.5 - mondta Leeteuk gépiesen - Ez nagyon nem jó.
- Mit tegyünk? - kérdezte leader-ünket Kyuhyun.
- Hozzatok jéghideg vizet, egy rongyot és lázcsillapítót. - adta ki az utasításokat Teuk, mire Kyuhyun és Ryeowook, mintha ágyúból lőtték volna ki őket, úgy rohantak ki a szobából. - Viszont valakinek itthon kell maradnia vele, s ápolni őt, míg le nem megy a láza. - nézett ránk kérdően Teuk.
  Épp ekkor ért vissza Kyu és Wookie. Letették a dolgokat az ágy mellé, majd hátrébb léptek.
- Majd én!
- Én maradok! - kiáltottunk egyszerre Eunhyuk-kel.
- Menni fog? - nézett rám kérdően Leeteuk.
- Igen. - vágtam rá a lehető leghatározottabban.
- Hyung, biztos, hogy ez jó ötlet? - kérdezte Eunhyuk.
- Nyugi, nem lesz baj. - mondta Teuk - Meg amúgy se tudnánk mit kezdeni vele ilyen állapotban. Csak idegeskedne egész idő alatt, az pedig csak megnehezítené a dolgunkat.
  Leeteuk-nek igaza volt. Szinte száz százalék, hogy nem tudnék józan lenni a kamerák előtt, s hibát hibára halmoznék, amivel csak megnehezíteném a dolgokat. Képtelen lennék ésszerűen gondolkodni azzal a tudattal, hogy az a személy, kit szeretek, betegen és eszméletlenül fekszik az ágyában.
- Rendben, akkor ti el is indulhattok. - intett Teuk a többiek felé, azután rám pillantott - Te pedig figyelj, elmagyarázom, mit kell tenned.
  Lekuporodtam Leeteuk mellé az ágy szélére, ő pedig elkezdte magyarázni a teendőimet.
- Na figyelj! Először is ezt a rongyot úgy 10-15 percenként cseréled. Belemártod a vízbe, amennyire csak tudod kicsavarod, majd a homlokára helyezed. A lázát fél óránként ellenőrzöd. Ha lemegy a láza 38 alá, elég már csak óránként ellenőrizned. - magyarázta - És ami a legfontosabb ... amint felébred, itass meg vele egy pohár vizet, és adj neki egy lázcsillapítót. Felfogtad?
- Igen. - bólintottam.
- Oké, akkor rád bízom. - hátba veregetett, majd elindult az ajtó felé.
  Észre sem vettem, hogy Hyuk az ajtóban áll. Csupán akkor láttam meg őt, mikor Teuk után fordultam.
- Donghae, ha bármi baj van ... - kezdte Hyuk, de Leeteuk közbe vágott.
- Nem lesz baj Hyuk ... - noszogatta őt - Nem lesz baj.

  Már vagy két óra telt azóta, hogy a srácok elmentek, engem pedig Agie-el hagytak. 
- 39 - olvastam le a számokat a hőmérőről - Ez nem igaz, miért nem akar lejjebb menni?
  Nem tudtam, mint tegyek. Mindent pontosan úgy tettem, ahogy Teuk azt elmagyarázta, de a láza nem akart 39 alá esni.
  Ahogy az arcához értem, szinte megperzselte kezemet.
  Hirtelen támadt egy ötletem. Fogalmam sem volt róla, segítene-e egyáltalán valamit is, de azért megpróbáltam. Hoztam még egy rongyot, melyet a nyaka alá helyeztem. Óvatosan ráfektettem fejét a párnára, ám mikor a vizes rongy hozzáért a nyakához, fájdalomra húzta arca összes izmát.
- Sajnálom. - súgtam halkan - Csak segíteni próbálok. - közben egy hatalmas könnycsepp komótosan gördült végig arcomon.
  Kicsavartam a másik rongyot is, melyet homlokára helyeztem, majd hátamat az ágy szélének döntve kuporodtam össze a földön. Fejemet az ágyra fektettem, s a plafont bámultam. A mennyezet egyszínű, tiszta kinézete egy kicsit lenyugtatta szívemet, ám az aggodalomtól képtelen voltam megszabadulni.
~Talán pont ezt jelenti az az álom? Talán így kell értelmeznem mindazt, ami ott történt? - futottak végig ezek, s ehhez hasonló gondolatok az agyamon.
  Fél óra múlva ismét ellenőriztem a lázát.
- 38.5 - néztem lepettem a hőmérőre, majd Agie-re pillantottam.
  Hatalmas kő gördült le a szívemről, mikor megbizonyosodtam róla, hogy egy picivel csökkent a láza. Kicseréltem a két rongyot, s bizakodtam benne, hogy a következő fél óra múlva már 38, vagy az alatt lesz a láza.

Agie szemszöge:
(hallgasd)
  Ahogy kezdtem ébredezni, valami nedves dolog hullott le a homlokomról. Lassan kinyitottam a szememet, s megláttam két rongyot a párnámon. A másik minden bizonnyal a nyakam alatt lehetett, ugyanis vizes volt a nyakam, mikor felültem az ágyon.
  Valami ránehezedett a jobb lábamra. Mikor megláttam, mi, vagyis ki feküdt rajta, már tényleg semmit sem értettem.
~ Minek van itt ez a két rongy, és miért alszik Donghae a földön ülve?
  Amint felé nyúltam, hogy felébresszem őt, elkezdett mocorogni.
- Agie! - kiáltotta nevemet, mikor rám pillantott, majd a nyakamba ugrott - Végre, hogy felébredtél.
- Persze, hogy felébredtem, mi olyan nagy ügy ebben? - értetlenkedtem - Inkább azt mond meg, miért a földön aludtál, s nem az ágyadban?
  Elhúzódott tőlem, s mélyen a szemembe nézett.
- Egyáltalán nem emlékszel semmire sem? - pillantásától megdermedtem. Oly mértékű fájdalom tükröződött szeméből, melyet még sosem láttam.
- Mire kéne emlékeznem? - kérdeztem félénken.
- Vacsora után elájultál. - az utolsó szó kiejtése közben elcsuklott a hangja - Már vagy négy órán keresztül eszméletlenül aludtál, egy pillanatra sem ébredtél fel azóta. Még akkor sem, mikor a jéghideg rongyot a nyakad alá tettem. Úgy féltem, azt hittem elveszítlek téged.
- Áá... már emlékszem - vakargattam a tarkómat - Sajnálom.
- Hogy érzed magad?
- Jól, nem fáj semmim sem.
- Hála az égnek! Ezt idd meg! - nyújtott egy pohár vizet felém - Ez pedig lázcsillapító. Teuk azt mondta, amint felébredsz, vetessek be veled egyet.
- Értem - húztam mosolyra a számat, közben elvettem tőle a poharat és a tablettát.
- Nem lesz baj, hogy miattam nem mentél el a műsorba?
- Én döntöttem úgy, hogy veled maradok, szóval csakis az én problémám, ha bármi gond is lesz belőle. - mondta határozottan - Nem kell aggódnod miattam, majd én megoldom. - mosolygott.
  Minden miattam van. Ha nem ájultam volna el, mindenki nyugodt szívvel végezné a munkáját ... de ehelyett, Donghae itt ül az ágyam szélén, a többiek pedig magyarázkodhatnak, hogy Hae miért nincs velük.
- Megmondtam, hogy ne aggódj értem! - arcomat két keze közé fogta, homlokát pedig homlokomnak döntötte.
- Ha nem aggódhatok érted, akkor mégis mit szabad csinálnom?
- Meggyógyulnod.
- Ha valamit rosszul csinálok, az az én felelősségem, nem a tiéd.
- De hisz te semmi rosszat nem tettél.
- De igen!
- Mégis mit?
- Minden egyes mozdulatommal gondot okozok annak, akit szeretek.
- Tehát szeretsz?
- Ez hülye kérdés!
- Nem, nem az. - mosolygott.
- De igen is az! - már nem bírtam tovább ... eltört a mécses - Szerinted lefeküdtem volna veled, ha nem szeretnélek!?
- Ez igaz. - szólt halkan - De ne sírj, kérlek! - kezdte el törölgetni könnyeimet - Csak rontasz az állapotodon.
- Nem megy! - motyogtam.
- Gyere ide. - közelebb húzott magához, majd szorosan átölelt - Sírd ki magad! - mondta s közben gyengéden elkezdte simogatni a hátamat.
- És ha te is megbetegszel?
- Nem fogok!
- De..
- Nincs de! Próbálj meg megnyugodni, jó? Mással ne foglalkozz! Ha meg mégis megbetegednék, majd te kikúrálsz engem. - mondta nevetve.
- Ez nem vicces! - szóltam rá.
- Komolyan is gondoltam ... számítok rád!
  ~Hogy lehet ilyen lökött? - gondoltam magamban, mire felnevettem.
- Végre nevetsz. - súgta a fülembe.
  Olyan jó érzés volt a karjai közt lenni. Ha a közelemben van, minden félelmem varázsütés-szerűen szűnik meg. Mikor átölel, úgy érzem semmi más nem létezik ... csak ő és én. ~Csupán az fáj, hogy ez nem maradhat így örökre.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy osonj át a szobádba, s feküdj le aludni? - kérdeztem őt.
- Azt, hogy nem tágítok mellőled.
- De aludnod kell! Már hajnali 2 körül jár ... nem fogsz bírni felébredni időben.
- Kételkedsz benne?
- Nem, egyáltalán nem! - ráztam a fejemet.
- Akkor meg?
- Menj aludni! - szóltam kissé határozottabban - Már nincs bajom, nyugodtan egyedül hagyhatsz.
- Alszok melletted. - telepedett egy huncut mosoly az arcára.
- Még csak az kéne! Megmondtam, hogy nem akarlak megfertőzni.
- Megmondtam, hogy nem érdekel, ha megbetegszem!
- Téged nem, de engem igenis hogy érdekel!
  Képtelen voltam Donghae-t jobb belátásra bírni. Önfejű, jobb szó nincs rá. Hirtelen eszembe jutott, hogy Sungmin szekrényében van párna, takaró és az a szivacs is. Aznap este, mikor megérkeztem, nekimentem, s önmaga kitárult előttem ... ekkor láttam meg. Gyors kiugrottam az ágyból, minek az lett a következménye, hogy megszédültem. ~ Egy zseni vagyok. - gondoltam magamban.
- Hé, minden oké? - kapott utánam Hae - Mégis hová mész?
- Mivel mindenáron itt akarsz maradni, készítek neked ágyat.
  Odamentem a szekrényhez, s kiszedtem a dolgokat.
- Hagy segítsek! - kapta ki Donghae a kezemből a szivacsot, majd szépen leterítette azt a földre. Odavittem a párnát és a takarót, melyeket együtt helyeztük el a megfelelő helyre.
- Köszönöm - súgta Donghae - Búj vissza, s aludjunk, jó?
- Benne vagyok. - válaszom hallatán egyszerre nevettük el magunkat.
  Bemásztunk ki-ki a maga ágyába, jó éjszakát kívántunk egymásnak, s már le is hunytuk szemünket, az álomra várva.
- Agie, ébren vagy még? - suttogott Donghae.
- Még igen. - súgtam vissza - Miért?
- Volna egy kérésem.
- Mi lenne az?
- Szólíts oppának!
- Oppának? - kérdeztem vissza.
- Igen. Olyan fura, hogy a lányismerőseim mind oppának szólítanak, a barátnőm pedig nem.
- Áá, értem.
- De nem muszáj csak ... csak úgy mondtam. Ha neked fura lenne, akkor felejtsd el!
- Oké! Jó éjt oppa! - miután kimondtam ezt a mondatot akaratlanul is, de elmosolyodtam. A sötétben hallatszott ahogy Donghae elneveti magát.
- Neked is! - súgta.

Eunhyuk szemszöge:
(hallgasd)
- Végre vége! - nyújtózott egy nagyot Kangin, míg az autóhoz igyekeztünk. - Hulla fáradt vagyok.
- Nekem mondod? - szólt Leeteuk - Nekem még vezetnem is kell, míg ti nyugodtan szunyókálhattok.
- Majd én vezetek! - szólt Yesung mosolyogva - Még nem vagyok álmos. 
- Köszönöm. - mondta Leeteuk, közben átnyújtotta a kulcsokat Yesung-nek.
- Hyuk, téged meg mi lelt? - nézett rám kérdően Kyuhyun - Ilyen álmos lennél?
- Semmi bajom. - legyintettem feléje.
- A műsor alatt is hallgatag voltál, csak akkor beszéltél, ha kérdeztek. - tette hozzá Leeteuk.
- Ez nem vall rád. - bökött oldalba Kangin.
- Komolyan mondom, kutya bajom. Valahogy nem jöttek jó poénok, ezért nem beszéltem olyan sokat, ennyi.
- Jó-jó, értjük. - mosolygott Yesung.
  Beszálltunk a kocsiba, s már úton is voltunk a dorm felé.
  Hogy mi bajom volt? Aggódtam. Egész idő alatt, mióta csak elhagytuk a dorm-ot, az aggodalom uralta az egész testemet. Tudtam, hogy semmi baj nem lesz, hisz nincs egyedül ... Hae mellette van, de még így is az idegeim a plafonon táncoltak, s nem bírtam megnyugodni egy percre sem.  
- Kapjátok össze magatokat, megérkeztünk! - kiáltott hátra Yesung, mire mindenki felkapta a fejét, s lassan kivánszorogtak a kocsiból.
  Hajnali kettő körül járt, mire hazaértünk. Bementem a szobámba, átvettem a pizsamámat, s bemásztam az ágyba. Próbáltam elaludni, de nem jött álom a szememre. Egyre csak azon járt az eszem, vajon minden rendben van-e vele.
  Nem bírtam tovább, kiugrottam az ágyból, s halkan felmentem a 12.-re. Ahogy az ajtóhoz értem, hirtelen elkaptam a kezemet, mely a kilincs felé nyúlt. 
~Ezek ébren vannak? S vajon miért veszekednek egymással? - jutottak eme kérdések az eszembe.
- De igen is az! - szűrődtek ki a hangok, miket tisztán lehetett hallani - Szerinted lefeküdtem volna veled, ha nem szeretnélek!?
~Hogy mi?
  Mi ez a furcsa érzés? Miért érzem úgy, hogy pont ebben a pillanatban, itt és most millió darabra hullik szét a szívem? Miért érzek fájdalmat idebent? Mi ez az egész!? 
 - Ez igaz. - hallottam meg Donghae hangját - De ne sírj, kérlek! Csak rontasz az állapotodon.
  A földre rogytam hátamat pedig az ajtónak támasztottam. Nem tudom miért, de hallani akartam a beszélgetést ... tudni akartam, mi folyik az ajtó túloldalán. Tudom, hogy ez szemétség, s nem szabadna ilyet tenni, de képtelen voltam felállni, s visszasétálni a szobámba. Csak ültem ott, mint egy szerencsétlen. Ugyanis az vagyok ... egy szerencsétlen.
- Búj vissza, s aludjunk, jó?
- Benne vagyok. - majd kacagás hangja csendült fel.
  Kezemet a szívemre szorítottam. Fájt ... rettenetesen fájt. 
- Jó éjt oppa! - Azt hiszem ez volt az a mondat, melytől a legnagyobb pofont kaptam ... mely hallatán mintha millió tű szúródott volna a szívembe.
  Fejemet az ajtónak döntöttem, s könnyeim megállás nélkül folytak végig arcomon.
  Egyszerre döbbentem rá arra, hogy beleszerettem, s hogy végérvényesen ... elveszítettem őt.