17. fejezet: Az utolsó első randi

Donghae szemszöge:

(aznap a próbateremben)

- Na, mit mondott? - huppant le mellém Eunhyuk, mikor letettem a telefont.
- Nevetett..
- Akkor már nincs nagy baj. - veregette meg a vállamat.
- Csatlakozhatok? - jött oda hozzánk Leeteuk három palack vízzel - Tessék. - osztotta ki nekünk mosolyogva, majd ő is leült mellénk.
- Kösz hyung! - mondtuk szinte egyszerre Hyuk-kel.
- Hae, kérdeznék valamit. - fordult felém Teuk - Mi volt ez az egész ma reggel? Ha valami olyan történt köztetek, ami magánügy, akkor ne válaszolj ... nem akarok belekotnyeleskedni a kapcsolatotokba.
- Szó sincs róla. - vágtam rá azon nyomban.
- Akkor ki vele ... mi történt?
  Mély levegőt vettem, majd belekezdtem.
- Tudjátok, pár nappal ezelőtt volt egy rémálmom.
- Csak nem az, amiről a bál estéjén kérdeztél engem? - kérdezte Hyuk.
- De igen ... az. Ma reggel megint ugyanazt álmodtam. Mikor felébredtem, s nem láttam Agie-t, megijedtem ... azt hittem, hogy.. - nem tudtam kimondani.
- Hogy mi? Eltűnt?
- Meghalt. - nyögtem ki végül.
- Me-meghalt!? - meredtek rám mindketten.
- Áruld el, mi történt az álmodban. - szólt Teuk - Nem adjuk tovább ... ígérjük! S neked is könnyebb lenne, ha elmondanád valakinek akiben megbízol.
- Agie is ezt mondta.
- Látod! Na, hagy halljuk!
  Elmeséltem nekik az egész történetet, az elejétől a végéig. Rettenetes érzés volt beszélni róla, de mikor a végére értem, úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről ... megkönnyebbültem.
- Így már érthető a reakciód. - szólalt meg Hyuk - Attól félsz, hogy ez valóban meg fog történni, igaz? Hogy mikor három nap múlva kimegy a reptérre, az álombéli történet megismétli önmagát.
- Valahogy úgy. - hajtottam le a fejemet.
- És te nem leszel ott, hogy megvédd őt. - tette hozzá Leeteuk, mire válasz helyett csak bólintottam egyet. - Ne aggódj, vigyázni fogunk rá.
- Ahogy mondja. Megígérem neked, hogy addig nem fogom elengedni a kezét, míg az épület ajtaján be nem lépünk. - húzta ki magát mosolyogva Eunhyuk.
- Vigyázunk rá ... úgyhogy felejtsd el ezt az egészet, oké?
- Oké.

  Próba után, a srácok elindultak vissza a dormba. Mondtam nekik, hogy rám ne várjanak, majd csak később megyek haza. 
- Mész gyümölcsöt venni? - nevetett Hyuk.
- Azt is ... meg beugrom a stúdióba. Van ott egy kis dolgom.
- Rendben, akkor mi mentünk.
  Az ajtónál vált el utunk. Ő a parkoló felé vette az utat, míg én a lift irányába indultam el.
  Nem is tartott olyan sokáig, mint gondoltam. Egy-kettő kész lettem vele. Úgy 7 óra körül járt az idő, mikor kiléptem az SM épületéből. Egy kisebb kerülővel sétáltam vissza a dormba.

Agie szemszöge:

 ~Ez nem semmi! - tátott szájjal bámultam az asztalt, s a mellette lévő üvegeket.
  Kilenc emberről beszélünk, de akkor is ... amennyi alkohol ma este összegyűlt, az egy húsz fős társaságnak is elég lenne.
- Már csak az ünnepelt hiányzik. - kiáltotta el magát Heechul.
- Milyen ünnepelt, te idióta! Ha még nem vetted volna észre, ez nem egy szülinapi zsúr. - förmedt rá Leeteuk.
- Mi is túléltük, ő is túl fogja élni. Akkor meg minek ide a gyászmise?
- Attól még ne nevezz egy bevonulást szülinapi bulinak! - tette hozzá Hyuk.
- Viszont jöhetne már ... úgy csábít ez az ital. - szemezgetett Kyuhyun az előtte lévő üveggel.
  Épp végszóra megérkezett Donghae. Felpattantam ültemből, mire elmosolyodott. Levette cipőjét, majd hátratett kezekkel odasétált hozzám.
- Ez a tiéd. - nyújtotta felém a narancsokkal megrakott zacskót - És... ezt is neked hoztam. - húzott elő a háta mögül egy csokor virágot.
  Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, úgy meglepődtem. Olyan gyönyörű volt az a csokor.
- Köszönöm! - közelebb hajoltam felé, s egy apró puszit nyomtam az arcára.
- Kilométer hiányod volt, vagy mi a fene? - nézett rá kérdően Siwon.
- Útba esett a virágos. - vakargatta a tarkóját mosolyogva.
- Ja persze. - nevetett.
- Rád vártunk, úgyhogy ülj le gyorsan! - szólt rá Donghae-re Yesung - Romantikázni vacsora után is lehet.
 
  Vacsora után átmentünk a nappaliba, ahol egész este beszélgettünk.       Hülyültek, ittak, viccelődtek ... körülbelül ezzel a forgatókönyvvel folyt le az egész este. Voltak, akik csupán egy pohárkával ittak, ám akadt olyan is, aki több, mint két üveggel is benyakalt úgy, hogy szinte észre se vettük. Ez a személy nem volt más, mint Kyuhyun.
- Olyan szép a mai este. - mondata végén csuklott egyet, mire Heechul felnevetett.
- Hya, maknae! Ha nem bírod a piát, talán nem kéne annyit innod. - Heechul hangja teljesen megváltozott. Szerintem ő jobban be volt rúgva, mint Kyu ... csak ezt nem akarta elismerni.
- Miért van neked barátnőd? - mutatott Kyuhyun Donghae-ra - Ez nem fair! Olyan mázlista vagy, hyung. Mielőtt bevonulsz, szerzel magadnak egy csajt.. Nekem miért nem jön össze?
- Te is találni fogsz valakit ... higgy nekem! - megsimogattam Kyu vállát, mire odabújt hozzám.
- Te olyan kedves vagy. - szipogta.
- Kyu, szállj le róla! - kiabált rá Kangin, s már jött is, hogy leszedje rólam, de megállítottam.
- Hagyjad, nincs semmi baj. - mosolyogtam.
  Alig telt el öt perc, Kyu bealudt a vállamon.
- Öm, van egy kis gond. - súgtam Hae felé.
- Mi az?
- Elaludt ... és már nem igazán bírom tartani.
- Kangin, segíts!
  Donghae óvatosan lehámozta rólam Kyu karjait, majd Siwon segítségével Kangin a hátára vette őt, hogy a szobájába tudja vinni a kis álomszuszékot.
- Azt hiszem mi is mehetnénk. - nyújtóztatta ki karját Leeteuk. - Hosszú nap volt ez a mai ... s a holnapi talán még ennél is hosszabb lesz.
- Ne mááár, még el sem kezdődött a buli! - húzta le durcásan a pohara tartalmát Heechul - Hja, tölts még eggyel! - nyújtotta Donghae felé poharát.
- Eleget ittál már, menj aludni! - szólt Heechul felé nyugodt hangon Teuk. Felhúzta őt a földről, s a lapockájánál támogatva kísérte el őt egészen a szobája ajtajáig.(hallgasd)
  Lassan mindenki elindult a szobája felé, már csak mi ketten maradtunk Donghae-val. Fejemet mellkasára döntve bámultam, hogyan játszunk egymás ujjaival.
- Ti se maradjatok sokáig! - szólt felénk Leeteuk - Agie-nek pihennie kell, te is tudod.
- Tudom. - mondta Hae.
- Jó éjt!
- Neked is! - kiáltottuk felé egyszerre, mire felnevettünk.
- Tudom - motyogta az orra alatt - De ha egyszer olyan jó itt üldögélni melletted..
  Átkarolta derekamat, s szorosan magához ölelt.
~Miért érzem úgy, hogy ez az ölelés inkább megfolyt, mint boldoggá tesz? Úgy fáj, s közben olyannyira jó érzés a közelében lenni ... fogni a kezét, hozzábújni, látni, ahogy mosolyra húzza arcát vagy épp nevetőgörcsbe tör ki egy tréfa hallatán. Hallani édes hangját ... de akkor mégis mi késztet sírásra, mikor Ő itt van mellettem. Látom, érzem, hallom, hogy itt van ... én mégis félek. Félek, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy így, ilyen meghitten, s gondtalanul ücsörgünk egymás mellett. 
- Hé, minden rendben? - kérdezte aggódó pillantásokat vetve arcomra.
- Persze, minden oké. - bújtattam el aggodalmamat egy mosoly mögé.
- Akkor miért csillognak úgy a szemeid, mintha épp sírni készülnél?
- Csak picit fáradt vagyok ... ennyi.
- Akkor irány az ágy! - készült felállni, de megragadtam kezeit.
- Maradjunk még ... csak egy picit. - kértem őt, mire válaszképp mosolyra húzta ajkát, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra.
- Aggódsz? - kérdése oly hirtelen jött, hogy fogalmam sem volt, mit válaszoljak rá. - Vagy félsz?
- Talán mind a kettő.
- Bárcsak megállna az idő, s így maradhatnánk az idők végezetéig. Csak te meg én.
- Sajna, az ilyen vágyakat nem teljesítik.
- Ezt honnét tudod?
- Már többször kívántam hasonlót ... sosem vált valóra.
- De ezt most én kívántam ... és pont ezért fog valóra válni. - mondata végén megpöckölte az orrom hegyét, mire elmosolyodtam. - Az igazi mosolyod a legszebb, tudtad?
- Te hazudsz a legszebben, tudtad?
- Nem hazudok! Neked soha! - közelebb hajolt hozzám, s egy mézédes csókot lehelt ajkaimra, majd ismét szorosan magához ölelt. 
  Erős karjai közt a lelkem is megnyugodott kissé. Viszont, bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam megszabadulni a "szétválás" gondolatától. Pedig már az első találkozásunkkor tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat. Akkor még nem is fogtam fel, hogy ez a pillanat ilyen fájdalmas lesz, hiszen csupán egy képet akartam kérni tőlük ... álmomban sem gondoltam volna, hogy még aznap a dorm lakójává válok, vagy arra, hogy a rá következő napon Donghae szerelmet vall nekem a mokpoi tengerparton. 
- Mond csak, fáradt vagy? - kérdezte.
- Meg akarsz szabadulni tőlem?
- Dehogy is! Épp ellenkezőleg ... el szeretnélek vinni valahova.
- Elvinni? Mégis hova?
- Az titok. - mosolygott elégedetten - Még egy igazi randink sem volt, amióta csak együtt vagyunk ... gondoltam, bepótolhatnánk.
- És a mokpoi út? Vagy a "túravezetés"?
- Azok nem számítanak. 
- Miért nem?
- Én egy igazi randira gondoltam ... olyanra, ami már az elejétől kezdve randinak számít, és nincs semmi más oka a találkozónak.
- Ez nem az? 
- Mi?
- Itt ülünk kettesben ... ez sem randi?
- Látom, neked tényleg én vagyok az első férfi az életedben.
- Kösz! - fintorogtam rá, mire elnevette magát.
- Ha fáradt vagy, felejtsd el! Az egészséged most fontosabb, mint egy randi.
- Viszont, máskor már nem lesz lehetőségünk bepótolni. Holnap..
- Holnap már nem fog menni! - fejezte be mondatomat.
- Akkor menjünk! - ültem fel a kanapén.
- Biztos?
- Igen! Már sokkal jobban érzem magam ... nem lesz baj. 
  Ajkát harapdálva fürkészte tekintetemet, majd vett egy mély lélegzetet, melyet azonnal ki is fújt.
- A te ötleted volt ... akkor most mi a baj?
- Féltlek. Ilyen gyorsan nem mehetett át rendesen a betegség.
- Nem érdekel! El akarok menni veled! Utána megígérem, többet leszek az ágyban, mint bárhol máshol.

Donghae szemszöge:

Csak miután kinyitottam a számat, azután jöttem rá, hogy nem túl jó ötlet az éjjeli városban császkálás. Főként Agie betegsége miatt. De már nincs visszaút.
- Öltözz fel melegen, utána indulunk.
- Értettem! - szalutált, majd halk léptekkel berohant a szobájába. Pár perc múlva vissza is tért.
- Sál? 
- Azt nem hoztam. - biggyesztette le ajkát. 
  Az ajtó melletti akasztóról levettem a szürke sálamat, s úgy rátekertem Agie-re, hogy csupán a szeme látszott ki.
- Köszönöm. - motyogta a sál alól.
- Nincs mit. - mosolyogtam - Ezt is vedd fel! - nyújtottam felé egy fekete keretes szemüveget. Elvette tőlem, majd az egyik siltes sapimat is a fejére húztam.
- Hé! Nem te vagy a sztár? - húzta fel szemöldökét.
- De igen.
- Akkor miért engem öltöztetsz álruhába?
- Először a hölgyek. - mondtam mosolyogva, s felkaptam Hyuk sapiját, a szemüvegemmel együtt. - Felismersz? 
- Gond nélkül. 
- És most? - fordultam felé, miután felkaptam egy sálat is.
- Mondjuk rá, hogy nem. - kacagott.
- Nem vicces!
- De az. - nevetett tovább, mire már én is mosolyra húztam a számat.
- Na jó, menjünk! - megfogtam a kezét, s kisétáltunk az ajtón.(hallgasd)
  Bepattantunk az autóba, és nemsokára meg is érkeztünk a kitűzött célunkhoz. Már csak egy rövid séta választott el minket a végállomástól.
- Csukd be a szemed!
- És, ha elbotlok? 
- Mokpo-ban elbotlottál?
- Nem.
- Akkor most sem fogsz. Csukd be, majd én vezetlek.
  Pár másodperc múlva végül csak lehunyta a szemét. A háta mögé léptem, s a vállát fogva vezettem őt.
- Megérkeztünk ... most már kinyithatod. - súgtam a fülébe.
- Ez a Namsan torony. - mondta tátott szájjal. - De miért jöttünk ide?
- Van egy legenda, mely ehhez a helyhez fűződik. Azok a párok, kik egy lakatot tesznek a Namsan torony melletti kerítésre...
- ...örökké együtt maradnak. - fejezte be mondatomat.
- Tehát te is ismered.
- Persze.
- Akkor, rá rakjuk a miénket is? - húztam elő a kabátzsebemből a lakatot.
  Válasz helyett csak bólintott egyet. 
  Közelebb léptem hozzá, s gyengéden megfogtam arcát, majd homlokomat az ő homlokához érintettem.
- A holnapi nap, csupán egy rövid búcsú. Nem tart örökké.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Mert én leszek majd az, aki átrepüli érted az egész világot, csakhogy újra láthassa a mosolyodat.  
- Van nálad filc toll? - nyújtotta felém kezét.
- Igen, van. - kotortam elő a zsebemből - Tessék!
- Előbb te! Írj rá valamit! 
- Csúnyán írok ... írd inkább te. - győzködtem, de ő szakadatlanul is arra várt, hogy én írjak. - Na jó ... tessék! - nyújtottam át neki.
- "Donghae és Agie: örökké" - olvasta fel a kreálmányom, majd mosollyal az arcán ő is ráírt valamit. - Kész! Most már felrakhatjuk.
- Mit írtál rá? - kérdeztem érdeklődve, mikor megláttam, hogy ő nem koreaiul írt.
- Ugyanazt, amit te. 
- Nálatok az örökké négy szóból áll?
- Valahogy úgy. - nevette el magát, ám többet nem tudtam kihúzni belőle. De szinte biztos vagyok benne, hogy nem azt írta rá, amit mondott.
  Következő állomásunk az óriáskerék volt. Agie nagyon izgatottnak tűnt, mikor meglátta.
- Még sosem ültem óriáskeréken. - mondta - De mindig is fel akartam ülni egyre.
- Itt az ideje kipróbálni. - álltunk a pulthoz, hogy megvegyük a jegyünket.
  Mikor Agie ámuldozó arcára pillantottam, ki az óriáskereket bűvölte tekintetével, megfeledkezve a gondokról mosolyodtam el. Ám, mikor észbe kaptam, hogy ki is vagyok valójában, elszomorodtam. A hírnevem az oka annak, hogy még egy hétköznapi randira sem vagyunk képesek elmenni. Mint holmi szökött rabok, az éjszaka leple alatt kell bújtatnunk érzéseinket a nagyközönség elől.
  Felszálltunk az óriáskerékre, s leültünk egymás mellé a kabin külső felébe. 
- Olyan szép! - ámuldozott a kilátástól.
- Várj, míg felérünk a tetejére! Az még szebb lesz. Amúgy, nem vagy tériszonyos?
- Nem tudom ... szerintem nem. - nevette el magát.
- Hogy érted azt, hogy nem tudod?
- Ha egy magas épület erkélyén állva lenézek a mélybe, az első gondolatom az, hogy "Vajon milyen érzés lenne, ha innét leugranék". Azután pedig csak gyönyörködöm a tájban.
- Sose próbáld ki, hogy milyen érzés lenne, rendben?
- Nem áll szándékomban, nyugi.
- Akkor jó!
Fejét a vállamra hajtva csodált tovább a tájat.
- A bál ... az is tekinthető randinak.
- Ez most, hogy jön ide?
- Gyönyörű ruhában, az általad kiválasztott cipőben táncoltam veled egy bálban. Majd az egész éjszakát együtt töltöttük egy padon ücsörögve, távol mindentől és mindenkitől ... csak mi ketten. 
- Tudod, miért volt számomra az az éjszaka meseszép?
- Miért?
- Mert aznap éjjel egy angyallal táncolhattam.
- Heh, nagyon vicces.
- Nem viccelek, komolyan mondom.
- Jó-jó, elhiszem.
  Néma csend telepedett körénk. Gondtalanul ücsörögtünk egymás kezét fogva. Olyan érzés volt, mintha megállt volna az idő.
- Látod, mondtam én, hogy valóra fog válni a kívánságom. - súgtam felé mosolyogva, mikor hirtelen erőtlenül zuhant az ölembe. - AGIE, AGIE!! - rázogattam, de nem válaszolt. 
  Izzadságtól gyöngyöző homlokához kaptam a kezem, mely lángokban égett. Az egész teste tűzforró volt. Nem tudtam, mit tegyek. 
 ~Miért? Miért történt meg ismét? 
  Amint leértünk, szélsebesen ugrottam ki Agie-el a karjaimban, s meg sem álltam, míg az autóhoz nem értünk. 
- Bírd ki még egy kicsit, már mindjárt ott vagyunk! - mondtam, próbálván nyugodtan beszélni, de nem bírtam - Nem hagyhatsz itt! - tört ki belőlem a sírás.