18. fejezet: Hová tűntél?

Eunhyuk szemszöge:

  Miután mind elmentünk aludni, nekem valahogy nem akart álom jönni a szememre, ezért úgy voltam, míg el nem álmosodom, PS-ezek egy kicsit. Nemsokára már kezdtek is leragadni a szemeim. Bebújtam az ágyba, majd az éjjeli szekrényem felé nyúltam a telefonomért, hogy beállítsam holnapra az ébresztőt, mikor észrevettem, hogy nincs ott. Átkutattam az egész szobámat, de hűlt helyét sem találtam neki, így hát felmentem az emeletre körülnézni, hátha véletlenül ott felejtettem. 
  Felérve a 12.-re óvatosan beosontam a bejárati ajtón, felkapcsoltam a lámpát és keresgélni kezdtem. A kanapé mellett végül rá is bukkantam. Felkaptam és már indultam is vissza, mikor valami furcsát véltem felfedezni. Sungmin szobájának ajtaja - melyet most Agie használ - tárva nyitva volt. Közelebb mentem, hogy beleshessek a szobába, ám, mikor észrevettem, hogy senki sincs a szobában, hirtelen megrémültem. ~Hová tűnhetett?
- Hát te mégis mi járatban errefelé? - lépett ki a szomszédos szobából Leeteuk, s csodálkozva mért végig engemet - Talán itt hagytál valamit?
- A mobilomat.. - mutattam fel a készüléket - Agie nem tudod, hol lehet?
- A szobájában van Hae-vel. Hol máshol lenne.
- Ott biztos nincs, ugyanis az ajtó tárva nyitva, az ágy pedig érintetlen állapotban van.
- Akkor talán a fürdőben.. - vetette fel a másik lehetőséget.
- Mind a ketten? - ráztam a fejemet, majd Leeteuk benéztem oda is 
- Itt sincsenek. 
  Elkezdett a zsebében turkálni, majd végül a telefonját húzta elő. Néhány másodperc múlva bele is szólt.
- Hya, Donghae, mégis hol a  fe... - kezdett bele, de elakadt a szava - Kórház?! - kiáltotta elkerekedett szemekkel - Mégis mi történt?
  Nem bírtam tovább tétlenül hallgatni, így kikaptam Leeteuk kezéből a telefont. 
- Mi az hogy kórház? Mi történt? - nem bírtam visszafogni magamat, már szinte üvöltözve beszéltem. 
- Hyuk, én.. én nem tudom. Egyszer csak az ölembe zuhant. Én.. én.. - dadogott rémültem, mire fel még idegesebb lettem.
- Miért vitted őt ki? - kiabáltam - Otthon kellett volna maradnia, de te... - Leeteuk hirtelen kikapta  a kezemből a telefont, engem pedig megpróbált csöndre inteni.
- Hae, nyugodj meg, hallod? Nem zuhanhatsz össze. Figyelj rám ... van nálatok bármilyen irat? ... Rendben, akkor utánatok viszem ... Nem lesz semmi baj, ott találkozunk.
  Ahogy letette a telefont, már rohant is be Agie szobájába. Mikor kilépett az ajtón, az útját álltam.
- Hagy menjek én! 
- Hyuk!
- Kérlek! Majd én elviszem.
- Legyen. - egyezett bele, s a kezembe nyomott egy tárcát egy doboz tablettát és egy inhalátort.
- Ezek meg.. - néztem értetlenül a kezemben lévő dolgokra.
- Agie asztmás, ami azt jelenti, hogy lehet valamilyen allergiája is van. - magyarázta nyugodt hangon - Az orvos első kérdése az lesz, hogy allergiás-e valamire. 
- Értem, de.. te tudtad?
- Mikor elájult, akkor láttam meg az inhalátort. De most ne ezzel törődj, hanem siess!
  Válasz helyett csak bólintottam egyet, majd szélsebesen kirohantam az épületből.
  A gondolatok csak úgy cikáztak elmémben. Nem tudtam eldönteni, hogy mérges-e vagy ideges vagyok inkább. 
  A kórházhoz érve megpillantottam Hae kocsiját nem messze a bejárattól. Felrohantam a sürgősségi osztályra, ahol végül magát, Donghae-t is megpillantottam. Épp egy orvossal beszélt, így hát odarohantam hozzájuk.

Donghae szemszöge:

 Megérkezve a kórházhoz a legelső üres helyre leparkoltam, majd Agie-t az ölembe kapva rohantam be az épületbe. Egy ápoló nő rohant oda hozzánk, én pedig elmagyaráztam neki, hogy mi történt. 
- Vigye fel a sürgősségi osztályra - mutatott egy táblára, mely az utat mutatta - azonnal szólok az ügyeletes orvosnak. 
- Rendben! - bólintottam, és tovább is indultam.
  A sürgősségi ajtaja előtt már ott állt egy orvos. Amint észrevett minket elindult felénk.
- Erre jöjjön! - kísért be minket az egyik kórterembe.
  Míg az ápoló nő ellenőrizte a lázát és a pulzusát, én az orvossal beszélgettem az ajtóban.
- Mióta tartózkodik a hölgy itt?
- Úgy egy hete.
- És mikor észlelték először, hogy beteg?
- Tegnap este 39-40 fokos láza volt. Az egyik csapat társam azt javasolta, hogy mi orvosoljuk a hőemelkedést, és ha ismét felszökne, azonnal hozzuk be ide.
- Értem. - épp ekkor hozta ki az ápoló nő az eredményeket - Ahogy látom, javult az állapota. Csupán egy kis hőemelkedése van ... a pulzusa is rendben. - ekkor felpillantott a papírról, egyenesen rám - Tud bármilyen gyógyszerallergiáról, vagy egyéb más betegségről? Cukorbetegség, asztma, vagy valami más?
  A kérdés hallatán, teljesen leblokkoltam. Semmi ilyesmiről nem tudok, sosem beszéltünk róla. 
- Gyógyszerallergia nincs, viszont asztmás a hölgy. - mondta lihegve Eunhyuk - Ez az egyetlen gyógyszer, amit szed.. - nyújtotta az orvos felé a gyógyszeres dobozt és az inhalátort - vagyis többről nem tudunk.
- Értem! Kis türelmüket kérem! - az orvos meghajolt, én pedig meredten bámultam a talajt magam előtt.
 ~ Asztma? So-sosem mondta, hogy bármilyen betegsége is lenne, most pedig kiderül, hogy asztmás? 
- Te honnét tudtad? - suttogtam élettelen hangon Hyuk felé.
- Én sem tudtam. Leeteuk tudott róla, ő hozta ki a gyógyszert. Hogy van? - bökött az ajtó felé.
- Kisebb hőemelkedés, többet még én sem tudok. - leültem az ajtó melletti székre, az arcomat pedig a kezembe temettem.
  Hyuk szó nélkül leült mellém, és csak vártunk. Nemsokkal később visszatért az orvos.
- Meglettek az eredmények. Nincs semmi komoly probléma, ezért kérem nyugodjanak meg. Ez csupán egy kisebb vírus.
- Egy kisebb vírus miatt ájult el kétszer is? - kérdeztem idegesen.
- Gyenge immunrendszernél előfordulhatnak ilyen tünetek is. 
 ~ Gyenge immunrendszer?? - kérdeztem magamban.
- Mivel a betegség már az utolsó stádiumban van, ezért nem szabadna, hogy még egyszer összeessen. Viszont a biztonság érdekében ma éjjel benntartjuk őt megfigyelésre. Holnap reggel, amint felébred, már haza is engedjük.
- Értettem, köszönjük! - hajolt meg az orvos előtt Eunhyuk, én pedig követtem a példáját.
  Az orvos távozása után, Hyuk méreggel teli tekintettel fordult felém.
- Csak egy kérdés. - kezdett bele - Mi volt olyan halaszthatatlan, amit még ma éjjel el kellett intéznetek!? Az éjszaka kellős közepén. - kiabált.
  Nem voltam képes akár egy szót is kiejteni a számon.
- Bármiről is legyen szó, az biztos ráért volna máskor is. - folytatta egy is szünetet tartva - Mond csak, eszednél vagy te egyáltalán?! Beteg, érted? Beteg az Isten szerelmére! 
- Tudom. - nyögtem ki végül.
- Ha bármi baja esett volna, akkor én.. - kezdett bele, de a torkán akadt a szó.
- Ezt mégis hogy érted? - néztem rá értetlenkedve.
  Ekkor hirtelen eszembe jutott.

 "Miért viszed vásárra a bőröd ezért a lányért? Ki ő neked?"
 "Főcímlap sztori lettetek ... gratulálok."
" - Hh, te féltékeny vagy.
  - És ha igen? Akkor mi van, he?"

- Te szeredet őt? - kérdeztem, mire Hyuk össze-vissza kezdett tekintgélni.
- Hogy, mi? Én nem.. 
- Szereted, igaz? - kérdeztem ismét, de nem válaszolt.
- Én akkor megyek is. - szólalt meg újra - Te?
- Én maradok.
- Rendben. Vi-vigyázz rá! - motyogta.
- Úgy lesz.
- Donghae, én..
- Hagyd, megértem! - mosolyogtam, majd hátba veregettem őt - Amúgy is, most én vagyok a hibás, s nem te.
  Bólintott egyet, ezzel jelezvén egyetértését, majd elindult a folyosón, én pedig bementem a kórterembe. Odahúztam egy széket Agie ágyához, és leültem rá. Megfogtam a kezét, melybe az infúziót kötötték, s csak meredten néztem az arcát. Már nem volt láza, édesdeden aludta az igazak álmát.  
- Remélem itt lehetek, mikor felébredsz. - súgtam felé, majd odahajoltam hozzá, és egy apró puszit nyomtam a homlokára.

Agie szemszöge:
  
  Miért tűnnek az álmok olyan valóságosnak? És miért pont ilyet álmodok? Az a fránya képzelőerőm, egyszer ez fog az őrületbe kergetni, már érzem. Még hogy Hyuk is szerelmes belém ... és rajtam vitáznak Hae-vel. Na meg az a ruha, amit viseltek?? Eszem megáll.  
  Mikor ébredezni kezdtem, valami furcsa szag csapta meg az orromat. Nem is furcsa, inkább szokatlan. Valamint az emberek zaja, ahogy egymással beszélgettek. A bal kezemet az arcomhoz emeltem, mikor éreztem, hogy valami rá van kötve a kézfejemre. Kinyitottam a szememet s a kézfejemre pillantottam.
~ Infúzió? 
  Körbenéztem, majd végül arra is rájöttem, hogy hol vagyok pontosan.
~ De mit keresek én egy kórházban? Hisz tegnap..
- Agie, jól vagy? - hallottam meg Donghae rémült hangját.
- Igen, minden rendben - ekkor a hang irányába fordultam, ahol... Eunhyuk állt. 
~ Csak beképzeltem volna magamnak, hogy Donghae-t hallottam? Minden bizonnyal.
- Szólok az orvosnak, hogy felébredtél. - kirohant a teremből, ám pár másodpercen belül már újra mellettem volt.
- Mit keresek itt?
- Éjjel összeestél, Hae pedig azonnal behozott tégedet a kórházba. 
- Hae.. ő hol van? 
- Úgy tíz perce mehetett el - pillantott az órájára - Kezdődnek az előkészületek.
- Ááá.. - sóhajtottam egy aprót, mikor megérkezett egy doktor egy ápoló nő kíséretében.
- Hogy érzi magát? - kérdezte kedves hangon.
- Jól!
- Nem szédül, nincs fejfájás?
- Egyik sem!
- Akkor hát, semmi akadálya, hogy hazaengedjem. - mosolyodott el - Felírtam egy doboz immunerősítőt, nehogy ismét visszaessen. A hölgy segít önnek felöltözni, mi pedig addig elintézzük a papírmunkát. - nézett Hyuk felé, aki szinte ugrott is a doktor felé. 
  Ők ketten kimentek, én pedig a fiatal ápoló nővel maradtam.
- Te vagy Donghae barátnője, igaz? - kérdezte tőlem, mikor kiszedte az infúziós tűt a kezemből.
- I-igen! - dadogtam - De honnét..?
- Hogy honnét tudom? ELF vagyok! - mosolyodott el - Hallottam a rádióbeszélgetést, aminek te voltál a témája.
- Áá, vagy úgy.
- Vigyázz rá!
  Legutóbb mikor ELF-ekkel találkoztam, azok legszívesebben megfojtottak volna, csak mert Donghae-vel voltam. Ő pedig arra kér, hogy vigyázzak rá? Na ez aztán fura. 
- Üm, úgy lesz.
- Viszont ő ma vonul be, nem? 
- De igen. - hajtottam el a fejemet.
- Akkor siess, hogy utolérd őt. Úgy hallottam délelőtt fél tizenegy környékére szól a behívása. Akkor indul a busszal.
- És, most mennyi az idő? - kapkodtam a fejem egy óra után kutatva.
- Nyolc múlt pár perccel.
  Gyors felöltöztem, most már csak Eunhyuk-nek kell visszajönnie.
- Akkor én megyek is. - szedte össze a dolgokat - Picit fura, pont ezen a napon mondani, de sok boldogságot nektek!
- Köszönjük! - hajoltam meg, majd el is ment.
  Épp ahogy kilépett a kórteremből, vissza is ért Eunhyuk.
- Mehetünk? - kérdeztem türelmetlenül.
- Gyere! - intett a fejével, mire mellészegődtem.
  Útközben hirtelen a fejére csapott.
- Mi a baj? - néztem rá értetlenkedve.
- A fontos dolgokat bezzeg elfelejtem. - kotorta elő zsebéből a telefonját. Tárcsázni kezdett. - Szia! Épp most indulunk haza ... minden rendben van ... adom. - nyújtotta felém a készüléket.
- Igen? - szóltam bele félénken, ugyanis nem tudtam, ki az.
- Jól vagy? - hallottam meg most már ténylegesen is Donghae hangját a telefonból.
- Persze, kutya bajom. - mosolyogtam.
- Hála az égnek! 
  A háttérzaj hangjából ítélve épp most válhat meg gyönyörű fekete hajától.
- Otthon találkozunk!
- Gondolod, hogy fel foglak ismerni? - viccelődtem.
- Hát remélem! - nevette el magát - Később látjuk egymást!
- Üm!
- Hyuk-nek üzenem, hogy ésszel!
- Átadom. - majd letette a telefont.
- Azt üzeni, hogy ésszel! - mondtam, miközben visszaadtam neki a telefonját.
- Tssz!! - szűrte ki fogai között.
  Útközben még megálltunk a gyógyszertárban kiváltani a receptemet.
  Mire hazaértünk, már negyed tíz körül járt az idő. Az idő vészesen fogy, a lift pedig olyan gyorsnak tűnt, mint egy csiga. Beérve a házba azonnal őt kerestem ... de Ryeowook-on, Siwon-on és Leeteuk-ön kívül mást nem találtam otthon.
- Hogy vagy? - jött oda hozzám Leeteuk.  
- Sokkal jobban, de.. Donghae?
- Épp most ment el. - válaszolt kérdésemre Siwon - Nem hívott? - nézett Hyuk felé.
- Nem, azt mondta, hozzam egyenest haza, ő itt lesz.
- Nekem is ezt mondta. - erősítettem meg Hyuk szavát.
  Ekkor megszólalt Eunhyuk telefonja. Donghae volt az. Kihangosította, hogy mindketten halljuk mit mond.
- Igen? - szólt bele.
- Hyuk, figyelj, nincs sok időm! Fél óra múlva fel kell szállnom a buszra. Köszönj el Agie-től a nevemben. - hadarta, majd le is tette, mielőtt válaszolhattunk volna.
~ Ennyi volt? És mi van azzal, hogy "Később látjuk egymást"?? Neem, ezt így nem fogadom el!
- Hyuk, tudod hol kell felszállnia?
- Igen, tudom.
  Lehajtott fejjel közelebb léptem hozzá, majd megfogtam a kezét. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. 
- Oda tudnál vinni? - néztem fel rá könnyes szemekkel.