15. fejezet: Az aggodalom éjszakája

- Jaj, ne is kérdezzétek! - kezdett bele meséjébe Henry - Szörnyű volt. Úgy négy nappal ezelőtt kezdődött az egész. Először nem volt étvágyam, azután elkezdett forogni velem a világ ... hitelen nagyon melegem lett, majd pár perc elteltével már a hideg rázott. 39-fokos lázam volt, alig éltem. Az orvos azt javasolta, maradja ágyban néhány napig ... bár nem is tudtam volna mást csinálni. Egy élő hulla voltam. Nem bírtam se járni, se ébren maradni. De mára már sokkal jobban vagyok. - mosolyodott el története végén.


Donghae szemszöge:

- Hé, jól vagy? - kaptam Agie keze után.
- Persze, csak megszédültem. - mosolygott rám, de valahogy nem tudtam elhinni, hogy igazat mond.
  Alig tett pár lépést a nappali felé, egyszer csak összeesett előttem.
- AGIE! - üvöltöttem el magam, majd feléje ugrottam. Szerencsémre időben reagáltam, így képes voltam elkapni őt, mielőtt a földre zuhant volna. - Agie - rázogattam, de nem használt.  
  Olyan volt, mint egy baba ... pont olyan, mint az álmomban.
- Te jó ég! Agie? - kiáltották a többiek, s mind oda rohantak hozzánk.
  Teljesen ledermedtem. Nem tudtam, mit tegyek. A szívem csak úgy kalapált, a látásom pedig egyre homályosabbá vált. Semmit sem érzékeltem magam körül. A rémálom teljes mértékben átvette az irányítást elmém fölött, s ezáltal egy haszontalan kődarabbá váltam.
- Hae! HAE! - üvöltözte egy ismerős hang - Donghae, szedd össze magad! - kezdett el rázogatni Eunhyuk.
  Eunhyuk hangja hallatán sikerült kirántanom magam ama fagyos légkörből, melybe elmerültem.
- Most mi lesz? Mit tegyünk? - sopánkodott Ryeowook.
- Vigyük be a kórházba. - javasolta Siwon.
- Először próbáljuk meg levinni a lázát. - mondta nyugodtan Leeteuk - Tűz forró a teste, ilyen állapotban csak rontanánk a helyzeten, ha kivinnénk őt a házból.
- Hozom a lázmérőt. - ugrott fel Yesung, s már futott is az elsősegély dobozért.
- Vigyük be a szobájába. - szólt Leeteuk, majd oda lépett mellém, s felemelte Agie-t. - Siwon, segíts! - intett fejével Siwonnak, aki azonnal Agie lábához ugrott. Kangin nyitotta ki előttük az ajtót, ők pedig bevitték őt Sungmin, azaz Agie szobájába. 
- Hae, minden rendben? - nézett rám kérdően Eunhyuk, aki még mindig ott ült mellettem a földön. - Szedd össze magad haver. Mindenkire szükség van ... főként rád. - próbált lelket önteni belém Hyuk - Na gyere csak! - azzal felhúzott a földről, és bevezetett engem Agie szobájába.
  Mindenki ott állt az ágya körül.
- 39.5 - mondta Leeteuk gépiesen - Ez nagyon nem jó.
- Mit tegyünk? - kérdezte leader-ünket Kyuhyun.
- Hozzatok jéghideg vizet, egy rongyot és lázcsillapítót. - adta ki az utasításokat Teuk, mire Kyuhyun és Ryeowook, mintha ágyúból lőtték volna ki őket, úgy rohantak ki a szobából. - Viszont valakinek itthon kell maradnia vele, s ápolni őt, míg le nem megy a láza. - nézett ránk kérdően Teuk.
  Épp ekkor ért vissza Kyu és Wookie. Letették a dolgokat az ágy mellé, majd hátrébb léptek.
- Majd én!
- Én maradok! - kiáltottunk egyszerre Eunhyuk-kel.
- Menni fog? - nézett rám kérdően Leeteuk.
- Igen. - vágtam rá a lehető leghatározottabban.
- Hyung, biztos, hogy ez jó ötlet? - kérdezte Eunhyuk.
- Nyugi, nem lesz baj. - mondta Teuk - Meg amúgy se tudnánk mit kezdeni vele ilyen állapotban. Csak idegeskedne egész idő alatt, az pedig csak megnehezítené a dolgunkat.
  Leeteuk-nek igaza volt. Szinte száz százalék, hogy nem tudnék józan lenni a kamerák előtt, s hibát hibára halmoznék, amivel csak megnehezíteném a dolgokat. Képtelen lennék ésszerűen gondolkodni azzal a tudattal, hogy az a személy, kit szeretek, betegen és eszméletlenül fekszik az ágyában.
- Rendben, akkor ti el is indulhattok. - intett Teuk a többiek felé, azután rám pillantott - Te pedig figyelj, elmagyarázom, mit kell tenned.
  Lekuporodtam Leeteuk mellé az ágy szélére, ő pedig elkezdte magyarázni a teendőimet.
- Na figyelj! Először is ezt a rongyot úgy 10-15 percenként cseréled. Belemártod a vízbe, amennyire csak tudod kicsavarod, majd a homlokára helyezed. A lázát fél óránként ellenőrzöd. Ha lemegy a láza 38 alá, elég már csak óránként ellenőrizned. - magyarázta - És ami a legfontosabb ... amint felébred, itass meg vele egy pohár vizet, és adj neki egy lázcsillapítót. Felfogtad?
- Igen. - bólintottam.
- Oké, akkor rád bízom. - hátba veregetett, majd elindult az ajtó felé.
  Észre sem vettem, hogy Hyuk az ajtóban áll. Csupán akkor láttam meg őt, mikor Teuk után fordultam.
- Donghae, ha bármi baj van ... - kezdte Hyuk, de Leeteuk közbe vágott.
- Nem lesz baj Hyuk ... - noszogatta őt - Nem lesz baj.

  Már vagy két óra telt azóta, hogy a srácok elmentek, engem pedig Agie-el hagytak. 
- 39 - olvastam le a számokat a hőmérőről - Ez nem igaz, miért nem akar lejjebb menni?
  Nem tudtam, mint tegyek. Mindent pontosan úgy tettem, ahogy Teuk azt elmagyarázta, de a láza nem akart 39 alá esni.
  Ahogy az arcához értem, szinte megperzselte kezemet.
  Hirtelen támadt egy ötletem. Fogalmam sem volt róla, segítene-e egyáltalán valamit is, de azért megpróbáltam. Hoztam még egy rongyot, melyet a nyaka alá helyeztem. Óvatosan ráfektettem fejét a párnára, ám mikor a vizes rongy hozzáért a nyakához, fájdalomra húzta arca összes izmát.
- Sajnálom. - súgtam halkan - Csak segíteni próbálok. - közben egy hatalmas könnycsepp komótosan gördült végig arcomon.
  Kicsavartam a másik rongyot is, melyet homlokára helyeztem, majd hátamat az ágy szélének döntve kuporodtam össze a földön. Fejemet az ágyra fektettem, s a plafont bámultam. A mennyezet egyszínű, tiszta kinézete egy kicsit lenyugtatta szívemet, ám az aggodalomtól képtelen voltam megszabadulni.
~Talán pont ezt jelenti az az álom? Talán így kell értelmeznem mindazt, ami ott történt? - futottak végig ezek, s ehhez hasonló gondolatok az agyamon.
  Fél óra múlva ismét ellenőriztem a lázát.
- 38.5 - néztem lepettem a hőmérőre, majd Agie-re pillantottam.
  Hatalmas kő gördült le a szívemről, mikor megbizonyosodtam róla, hogy egy picivel csökkent a láza. Kicseréltem a két rongyot, s bizakodtam benne, hogy a következő fél óra múlva már 38, vagy az alatt lesz a láza.

Agie szemszöge:
(hallgasd)
  Ahogy kezdtem ébredezni, valami nedves dolog hullott le a homlokomról. Lassan kinyitottam a szememet, s megláttam két rongyot a párnámon. A másik minden bizonnyal a nyakam alatt lehetett, ugyanis vizes volt a nyakam, mikor felültem az ágyon.
  Valami ránehezedett a jobb lábamra. Mikor megláttam, mi, vagyis ki feküdt rajta, már tényleg semmit sem értettem.
~ Minek van itt ez a két rongy, és miért alszik Donghae a földön ülve?
  Amint felé nyúltam, hogy felébresszem őt, elkezdett mocorogni.
- Agie! - kiáltotta nevemet, mikor rám pillantott, majd a nyakamba ugrott - Végre, hogy felébredtél.
- Persze, hogy felébredtem, mi olyan nagy ügy ebben? - értetlenkedtem - Inkább azt mond meg, miért a földön aludtál, s nem az ágyadban?
  Elhúzódott tőlem, s mélyen a szemembe nézett.
- Egyáltalán nem emlékszel semmire sem? - pillantásától megdermedtem. Oly mértékű fájdalom tükröződött szeméből, melyet még sosem láttam.
- Mire kéne emlékeznem? - kérdeztem félénken.
- Vacsora után elájultál. - az utolsó szó kiejtése közben elcsuklott a hangja - Már vagy négy órán keresztül eszméletlenül aludtál, egy pillanatra sem ébredtél fel azóta. Még akkor sem, mikor a jéghideg rongyot a nyakad alá tettem. Úgy féltem, azt hittem elveszítlek téged.
- Áá... már emlékszem - vakargattam a tarkómat - Sajnálom.
- Hogy érzed magad?
- Jól, nem fáj semmim sem.
- Hála az égnek! Ezt idd meg! - nyújtott egy pohár vizet felém - Ez pedig lázcsillapító. Teuk azt mondta, amint felébredsz, vetessek be veled egyet.
- Értem - húztam mosolyra a számat, közben elvettem tőle a poharat és a tablettát.
- Nem lesz baj, hogy miattam nem mentél el a műsorba?
- Én döntöttem úgy, hogy veled maradok, szóval csakis az én problémám, ha bármi gond is lesz belőle. - mondta határozottan - Nem kell aggódnod miattam, majd én megoldom. - mosolygott.
  Minden miattam van. Ha nem ájultam volna el, mindenki nyugodt szívvel végezné a munkáját ... de ehelyett, Donghae itt ül az ágyam szélén, a többiek pedig magyarázkodhatnak, hogy Hae miért nincs velük.
- Megmondtam, hogy ne aggódj értem! - arcomat két keze közé fogta, homlokát pedig homlokomnak döntötte.
- Ha nem aggódhatok érted, akkor mégis mit szabad csinálnom?
- Meggyógyulnod.
- Ha valamit rosszul csinálok, az az én felelősségem, nem a tiéd.
- De hisz te semmi rosszat nem tettél.
- De igen!
- Mégis mit?
- Minden egyes mozdulatommal gondot okozok annak, akit szeretek.
- Tehát szeretsz?
- Ez hülye kérdés!
- Nem, nem az. - mosolygott.
- De igen is az! - már nem bírtam tovább ... eltört a mécses - Szerinted lefeküdtem volna veled, ha nem szeretnélek!?
- Ez igaz. - szólt halkan - De ne sírj, kérlek! - kezdte el törölgetni könnyeimet - Csak rontasz az állapotodon.
- Nem megy! - motyogtam.
- Gyere ide. - közelebb húzott magához, majd szorosan átölelt - Sírd ki magad! - mondta s közben gyengéden elkezdte simogatni a hátamat.
- És ha te is megbetegszel?
- Nem fogok!
- De..
- Nincs de! Próbálj meg megnyugodni, jó? Mással ne foglalkozz! Ha meg mégis megbetegednék, majd te kikúrálsz engem. - mondta nevetve.
- Ez nem vicces! - szóltam rá.
- Komolyan is gondoltam ... számítok rád!
  ~Hogy lehet ilyen lökött? - gondoltam magamban, mire felnevettem.
- Végre nevetsz. - súgta a fülembe.
  Olyan jó érzés volt a karjai közt lenni. Ha a közelemben van, minden félelmem varázsütés-szerűen szűnik meg. Mikor átölel, úgy érzem semmi más nem létezik ... csak ő és én. ~Csupán az fáj, hogy ez nem maradhat így örökre.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy osonj át a szobádba, s feküdj le aludni? - kérdeztem őt.
- Azt, hogy nem tágítok mellőled.
- De aludnod kell! Már hajnali 2 körül jár ... nem fogsz bírni felébredni időben.
- Kételkedsz benne?
- Nem, egyáltalán nem! - ráztam a fejemet.
- Akkor meg?
- Menj aludni! - szóltam kissé határozottabban - Már nincs bajom, nyugodtan egyedül hagyhatsz.
- Alszok melletted. - telepedett egy huncut mosoly az arcára.
- Még csak az kéne! Megmondtam, hogy nem akarlak megfertőzni.
- Megmondtam, hogy nem érdekel, ha megbetegszem!
- Téged nem, de engem igenis hogy érdekel!
  Képtelen voltam Donghae-t jobb belátásra bírni. Önfejű, jobb szó nincs rá. Hirtelen eszembe jutott, hogy Sungmin szekrényében van párna, takaró és az a szivacs is. Aznap este, mikor megérkeztem, nekimentem, s önmaga kitárult előttem ... ekkor láttam meg. Gyors kiugrottam az ágyból, minek az lett a következménye, hogy megszédültem. ~ Egy zseni vagyok. - gondoltam magamban.
- Hé, minden oké? - kapott utánam Hae - Mégis hová mész?
- Mivel mindenáron itt akarsz maradni, készítek neked ágyat.
  Odamentem a szekrényhez, s kiszedtem a dolgokat.
- Hagy segítsek! - kapta ki Donghae a kezemből a szivacsot, majd szépen leterítette azt a földre. Odavittem a párnát és a takarót, melyeket együtt helyeztük el a megfelelő helyre.
- Köszönöm - súgta Donghae - Búj vissza, s aludjunk, jó?
- Benne vagyok. - válaszom hallatán egyszerre nevettük el magunkat.
  Bemásztunk ki-ki a maga ágyába, jó éjszakát kívántunk egymásnak, s már le is hunytuk szemünket, az álomra várva.
- Agie, ébren vagy még? - suttogott Donghae.
- Még igen. - súgtam vissza - Miért?
- Volna egy kérésem.
- Mi lenne az?
- Szólíts oppának!
- Oppának? - kérdeztem vissza.
- Igen. Olyan fura, hogy a lányismerőseim mind oppának szólítanak, a barátnőm pedig nem.
- Áá, értem.
- De nem muszáj csak ... csak úgy mondtam. Ha neked fura lenne, akkor felejtsd el!
- Oké! Jó éjt oppa! - miután kimondtam ezt a mondatot akaratlanul is, de elmosolyodtam. A sötétben hallatszott ahogy Donghae elneveti magát.
- Neked is! - súgta.

Eunhyuk szemszöge:
(hallgasd)
- Végre vége! - nyújtózott egy nagyot Kangin, míg az autóhoz igyekeztünk. - Hulla fáradt vagyok.
- Nekem mondod? - szólt Leeteuk - Nekem még vezetnem is kell, míg ti nyugodtan szunyókálhattok.
- Majd én vezetek! - szólt Yesung mosolyogva - Még nem vagyok álmos. 
- Köszönöm. - mondta Leeteuk, közben átnyújtotta a kulcsokat Yesung-nek.
- Hyuk, téged meg mi lelt? - nézett rám kérdően Kyuhyun - Ilyen álmos lennél?
- Semmi bajom. - legyintettem feléje.
- A műsor alatt is hallgatag voltál, csak akkor beszéltél, ha kérdeztek. - tette hozzá Leeteuk.
- Ez nem vall rád. - bökött oldalba Kangin.
- Komolyan mondom, kutya bajom. Valahogy nem jöttek jó poénok, ezért nem beszéltem olyan sokat, ennyi.
- Jó-jó, értjük. - mosolygott Yesung.
  Beszálltunk a kocsiba, s már úton is voltunk a dorm felé.
  Hogy mi bajom volt? Aggódtam. Egész idő alatt, mióta csak elhagytuk a dorm-ot, az aggodalom uralta az egész testemet. Tudtam, hogy semmi baj nem lesz, hisz nincs egyedül ... Hae mellette van, de még így is az idegeim a plafonon táncoltak, s nem bírtam megnyugodni egy percre sem.  
- Kapjátok össze magatokat, megérkeztünk! - kiáltott hátra Yesung, mire mindenki felkapta a fejét, s lassan kivánszorogtak a kocsiból.
  Hajnali kettő körül járt, mire hazaértünk. Bementem a szobámba, átvettem a pizsamámat, s bemásztam az ágyba. Próbáltam elaludni, de nem jött álom a szememre. Egyre csak azon járt az eszem, vajon minden rendben van-e vele.
  Nem bírtam tovább, kiugrottam az ágyból, s halkan felmentem a 12.-re. Ahogy az ajtóhoz értem, hirtelen elkaptam a kezemet, mely a kilincs felé nyúlt. 
~Ezek ébren vannak? S vajon miért veszekednek egymással? - jutottak eme kérdések az eszembe.
- De igen is az! - szűrődtek ki a hangok, miket tisztán lehetett hallani - Szerinted lefeküdtem volna veled, ha nem szeretnélek!?
~Hogy mi?
  Mi ez a furcsa érzés? Miért érzem úgy, hogy pont ebben a pillanatban, itt és most millió darabra hullik szét a szívem? Miért érzek fájdalmat idebent? Mi ez az egész!? 
 - Ez igaz. - hallottam meg Donghae hangját - De ne sírj, kérlek! Csak rontasz az állapotodon.
  A földre rogytam hátamat pedig az ajtónak támasztottam. Nem tudom miért, de hallani akartam a beszélgetést ... tudni akartam, mi folyik az ajtó túloldalán. Tudom, hogy ez szemétség, s nem szabadna ilyet tenni, de képtelen voltam felállni, s visszasétálni a szobámba. Csak ültem ott, mint egy szerencsétlen. Ugyanis az vagyok ... egy szerencsétlen.
- Búj vissza, s aludjunk, jó?
- Benne vagyok. - majd kacagás hangja csendült fel.
  Kezemet a szívemre szorítottam. Fájt ... rettenetesen fájt. 
- Jó éjt oppa! - Azt hiszem ez volt az a mondat, melytől a legnagyobb pofont kaptam ... mely hallatán mintha millió tű szúródott volna a szívembe.
  Fejemet az ajtónak döntöttem, s könnyeim megállás nélkül folytak végig arcomon.
  Egyszerre döbbentem rá arra, hogy beleszerettem, s hogy végérvényesen ... elveszítettem őt.