22. fejezet: Még egy utolsó túra

Eunhyuk szemszöge:

 ~Valaki csípjen meg! Még mindig álmodom, vagy ez a valóság? 

  Nem tudtam megmozdulni, ő pedig csak nézett rám rémültem. Majd egyszer csak gondolkodás nélkül, szinte ösztönösen kezdtem el felé hajolni. Ám alig tettem meg pár centimétert, Leeteuk karjai fonódtak Agie dereka köré, majd felhúzta őt az ágyamról.

- Váá.. - ijedt meg, majd lassan rájött, mi is történt. - Köszönöm - mosolygott Teuk felé.

- Azt hiszem, ennyi több is volt, mint elég - szólalt meg Wookie is az ajtómnál állva. 

- Szerintem is - értett vele egyet Leeteuk. - Gyere, menjünk fel - karolta át Agie vállát. - Te meg kapd össze magad, oké?

- Üm - szóltam vissza, ők pedig már távoztak is.

  Még mindig nem tudtam felfogni teljesen, hogy mi is történt az előbb. 

 ~Én ... én meg akartam csókolni Agie-t? Leeteuk és Ryeowook szeme láttára majdnem lesmároltam a legjobb barátom csaját? Mi a franc!?

  Takarómat az arcomra húztam, és csak vagdalóztam az ágyban. Rosszul éreztem magam. Nem is ... totál idiótának éreztem magam. Mint, akit elhagyott a józan esze.

- Hogy fogok így a szemébe nézni? Biztos komplett idiótának tart - szidtam magam tovább. - Ez az, Lee Hyukjae, most ástad el magad Agie előtt.

  Kopogás hangját hallottam meg, majd Kyuhyun jött be az ajtómon.

- Üres a fürdő. Már mindenki elkészült, úgyhogy csipkedd magad!

- Oké, kösz.

  Gyors lezuhanyoztam, felöltöztem, majd felmentem a 12.-re, ahol akkorra már mindenki összegyűlt. 

- Na, megjött a kómás is - vágott hátba Kangin.

- Ko-kómás? - értetlenkedtem.

- Igen, aki a legkésőbb kelt ki az ágyból - zárta válaszát egy jóízű kacajjal.

- A kómás mosogat - jelentette ki Wookie, miközben az evőeszközöket rakta szét.

- Miért?

- Csak mert!

- Majd segítek neked - súgta Agie, ki épp ekkor tett le elém egy tál rizst. Az ütő is megállt bennem a hangja hallatán.

  Lassan neki is álltunk a reggelinek. 

Agie szemszöge:

- Ahogy nézem, lassan haza is engedhetünk - szólalt meg Leeteuk.

- Muszáj lesz, holnap haza kell mennie - vágta rá Yesung.

- Jó, tudom. Nem úgy értettem.

- Hanem? - kérdeztem rá.

- A kezed már szinte teljesen rendbe jött, a térded is szépen begyógyult. A fejeden sincs ragtapasz, és már lázad sincs - összegezte Teuk.

- Anyám, nem semmi egy lista - ámuldozott Yesung. - De a fejeden miért is volt ragtapasz? És mégis mikor?

- Te nem emlékszel? - kérdezte Eunhyuk.

- Nem.

- Most, hogy így mondjátok, én sem - mondta Siwon.

- Én se - csatlakozott Kyuhyun is.

- Biztos a frufruja miatt nem vettétek észre - mosolygott Leeteuk.

- De miért volt rajta ragtapasz? - erősködött Yesung továbbra is.

  Ekkor hirtelen az eszembe vágott az az este, mikor hazaértünk Mokpo-ból. Ahogy beléptünk a dorm-ba, ahogy nekicsapta a fejemnek a szekrényajtót, miközben épp teát akartam készíteni magunknak. Minden olyan tiszta volt, mintha csak ma történt volna.
- Agie?! - zökkentett vissza a valóságba Yesung hangja.
- Hagyd már, ha nem akarja elmondani, akkor ne erőltesd! - szólt rá Wookie. - Inkább egyél - majd Yesung szájába nyomott egy szelet kenyeret.
- Bocsánat, csak elméláztam egy picit - keltem önmagam védelmére. - Aznap történt, mikor Mokpho-ban voltunk Donghae-vel. Este, mikor megérkeztünk, nekivágta a fejemnek a konyhaajtót - az utolsó szón elnevettem magam.
- He?? - meredtek rám mind, én pedig mosolyogva bólogattam, hogy higgyenek nekem.
- Na, de miért vágta neki a fejednek? Elment ennek az esze? - csattant fel Siwon.
- Nem, csupán nem figyelt eléggé, és nem vette észre, hogy ott vagyok.
- Hogyhogy nem vette észre? Téged ne vett volna észre? - kérdezte Yesung.
- Hidd el, megvolt az oka, hogy miért.
- Mégpedig? - vágta rá rögtön Kangin.
- Most komolyan! Mit faggatjátok itt? - kelt a védelmemre Eunhyuk. - Nyilván azért fogalmazott így, mert nem akarja részletezni.
- Vagy csak te nem akarod hallani a részleteket - csapta le a meccslabdát Yesung, mire Eunhyuk kivételével mind felnevettek.ló nap
- Mellesleg -váltott témát Kangin - mi lesz veled ma?
- Ez hogy érted? - értetlenkedtem.
- Mi nemsokára indulunk, és csak estére érünk haza. Azt ugyan megbeszéltük, hogy este veled együtt elugrunk egy étterembe, de arról, hogy a nap folyamán mi lesz veled, még nem esett szó.
- Igaza van - értett egyet vele Ryeowook. - Ez az utolsó napod itt, nem kuksolhatsz a dorm-ban egész álló nap.
- Viszont egyedül meg kimennie.. - töprengett Leeteuk - ..nem túl kifizetődő. Mi pedig nem tudunk ma veled lenni.
- Jaj, ezen aztán ne törjétek magatokat, megleszek én - jutottam végre én is szóhoz.
- Azt tudjuk, de ha már egyszer eljöttél idáig, ne térj haza egy-két városnézés nélkül - magyarázta Ryeowook.
- Mi legyen hát? - vetette fel a kérdést Leeteuk.
- Én esetleg tudnék ajánlani egy egész jó túravezetőt - mosolygott Yesung. - Fel is hívom.
- Kit? - kérdeztem tőle.
- Az meglepi - mondta egy kaján mosollyal az arcán.

  Reggeli után lassan el is indultak az ügynökséghez. Eunhyuk volt az utolsó, aki elhagyta a lakást, mivel nekem segített a mosogatásban és emiatt - vagy nem tudom, mi másért - hátrahagyták őt, ugyanis pont e miatt nem volt ideje elkészülni időre. Pedig, hogy én mennyit noszogattam - hogy menjen, majd elmosogatok egyedül - de mind hiába.
  Ám az ő távozása után sem maradtam túl sokáig egyedül. 
- Nyitom! - kiáltottam, mikor meghallottam, ahogy a bejárati ajtón kopogtak. 
  Ezúttal nem rémültem meg. Tudtam, hogy ki fog állni az ajtó túlsó oldalán - még ha élőben sosem találkoztam vele ezelőtt. - Szia, Agie vagyok.
- Én pedig Jongjin. Örülök, hogy megismerhetlek. - köszönt mosolyogva, majd a kezét nyújtotta felém.
- Szintúgy - ráztam kezet vele, majd beinvitáltam a nappaliba.
~ Te jó ég, mintha csak klónozták volna őket. Totál mint Hae és Donghwa ... két tojás.
- A szívélyes fogadtatásból ítélve a bátyám ezúttal elárulta, ki fog megjelenni.
- Igen, sikeresen kihúztam belőle a mai "titokzatos kalauz"-om nevét.
- Csaknem szelídítetted meg? - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Megszelídíteni? Dehogy! - hadonásztam a kezemmel. - Yesung-öt nem kell megszelídíteni ... csak egy kicsit nevelni. De nem, én senkit sem változtattam meg ... meg hát, nem is állt szándékomban. 
- Biztos vagy te ebben? 
- Miben is?
- Hogy senkit sem változtattál meg.
- I-igen - csuklott el a hangom, mire fel továbbra is csak nézett rám szótlanul. - Kit változtattam volna meg?
- Hát, nem is tudom ... először is ott van Donghae hyung. Aztán abból amit az előbb mondtál, ott a bátyám ... és szerintem nem csak ők változtak a hatásodra.
- Azt hiszem, már tudom, mire célzol - töprengtem el egy picit. - Azzal változtattam meg őket, hogy itt élek?
  Válasz helyett csak bólintott egyet.
- És ez szerinted rossz?
- Én ilyet nem mondtam. És a hallottakból ítélve, szerintem pozitív hatással van rájuk az ittléted.
- Tényleg? Várj ... a bátyád pontosan miket mesélt neked?
- Sok mindent - nevette el magát. - De semmi rosszat, ne félj!
- Imádom a bátyádat, komolyan.
- Én is - mosolygott. - Na, indulunk?
- Részemről igen.
- Akkor gyere, hagy járassam le a lábad.

  Jongjin nem füllentett, tényleg lejártam a lábamat aznap. Annyi helyre elvitt, és szerencsémre a legtöbb távot gyalog tettük meg. Persze nagyobb távoknál metróztunk, de még akkor is ... kimerítő volt. Kimerítő és rettenetesen szórakoztató egyszerre. Jongjin tényleg kiköpött bátyja - csak úgy jár a szája. Annyi mindent mesélt, mint egy igazi turistavezető. Nála jobbat keresve se találtam volna. 
  Még egy piros pont a sorsnak. 
  
- Meg is érkeztünk - álltunk meg egy kisebb étterem előtt. - Ez a mai tóránk utolsó megállója. Vagyis a bátyám azt mondta, 6-ra hozzalak ide.
- Áá, már tudom. Megbeszéltük, hogy ma egy hagyományos étteremben vacsorázunk, hogy megismerjem az igazi koreai konyhát mielőtt hazamegyek.
- Ha ettél már Wookie főztjéből, akkor nem hiszem, hogy sok újat fogsz itt megtapasztalni - mosolygott. 
- Köszönöm a mai napot, nagyon élveztem.
- Szintúgy. És hagy említsem már meg, hogy nagyon aranyos a kiejtésed.
- Hm? - értetlenkedtem.
- A kiejtésed - ismételte meg.
- Jaa, hogy az. Még van mit tanulnom.
- De nagyon cuki, szóval ne aggódj - kacsintott egyet.
- Köszi. Te vagy az első, aki ezt mondja.
- A többiek még nem mondták?
- Nem - ráztam a fejem.
- De biztos sokat mosolyogtak rajta, mikor megismertek.
- Biztos - nevettem el magam.
- Na de én most már megyek. Menj be, már biztos itt vannak.
- Rendben. Szép estét! Szia.
- Neked is, szia - integetett még vissza.
  Megfordultam a tengelyem körül, majd besétáltam az étterembe. Jongjin-nek szerencsére igaza volt, a többiek már mind ott voltak.
- Végre, hogy megjöttél - szólalt meg legelőször Ryeowook. - Már azt hittük, eltévedtetek idefele jövet.
- Dehogy, Jongjin remek túravezető.
- Mondjam én, hogy egy vérprofit hívok - mosolygott elégedetten Yesung. mire Kangin jól fejbekólintotta.
- Gyere, ülj le - húzta ki nekem a széket Siwon.
- Mellesleg, milyen napod volt? - vetette fel a kérdést Leeteuk.
- Nagyon jó.
- Rendesen kifáradtál? - kérdezte Kangin.
- Hát, azért eléggé. De van még bennem némi energia.
- Meg most úgyis jól feltankolunk majd - mondta Yesung.
  Kezdett kicsit gyanússá válni ez a beszélgetés.
- Mit akartok ezzel mondani? - kérdeztem.
- Csak annyit, hogy még mi is tartogatunk pár meglepetést a  tarsolyunkban - mondta mosolyogva Kangin.
  Óha! Vajon milyen meglepetések várnak még rám?

21. fejezet: Álom és valóság

Agie szemszöge:

  Miután lezuhanyoztam, szóltam a többieknek, hogy végeztem ,majd bementem a szobámba, hogy megszárítsam a hajam. Egy 15-20 perc alatt meg is száradt, majd nyugovóra tértem, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Olyan furcsa volt újra egyedül feküdni az ágyban. Csak forgolódtam jobbra-balra, így hát felültem az ágyon, majd halkan kisurrantam az ajtón egy pohárka vízért. Mikor észrevettem, hogy még égnek a lámpák, normális tempóra kapcsoltam. A konyhapulthoz érve, elővettem egy poharat, majd öntöttem magamnak egy kis vizet. Hátrapillantottam a srácok felé, kik egymás vállára dőlve fetrengtek a kanapén valami variety show-t nézve. Aranyos volt így látni őket ... mint egy nagy család.
  Megittam a pohár tartalmát, majd visszasétáltam a szobámba. Előkotortam az MP3 lejátszómat és leültem az ablak melletti székre. Olyan szép volt a Hold aznap éjjen, varázslatos.
  Alighogy a végéhez ért az első dal, amit hallgattam, ajtókopogásra lettem figyelmes.
 ~ Mi történhetett? - kérdeztem magamban.
- Igen? - szóltam ki.
  Lassan nyílni kezdett az ajtó, én pedig kivettem a fülhallgatót a fülemből. Eunhyuk alakja rajzolódott ki a kintről beáradó fényben.
- Szia - köszöntem neki. - Mi a baj?
- Se-semmi - makogta. - Én csak.. 
- Igen?
- Csak jó éjszakát akartam kívánni.
- Köszönöm, neked is.
- Akkor én.. izé.. szia.
- Szia - mondtam, de oly szélsebesen rohant ki az ajtón, hogy valószínűleg már nem hallotta. - Ezt meg vajon mi lelte? - furcsálkodtam, majd ismét elkezdtem zenét hallgatni.
  Alig pár perc elteltével hangos pittyenésre lettem figyelmes. Ilyen hangot a tabletom szokott kiadni, mikor valakitől üzenetet kapok. Mivel ma délután használtam, valószínűleg megint elfelejtettem lekapcsolni. 
  A húgom volt az. Érdeklődött, hogy mi újság velem, mikor fogok pontosan hazaérni, mert majd kimennének elém a reptérre. Mivel náluk ekkor még csak délután volt, így nem is igazán lepődtem meg rajta, hogy az éjszaka közepén ír rám. 
  ~ De mit mondjak neki? Hogy minden oké, a Super Junior dorm-jában lakom, és majdhogynem egész nap velük lógok? Kicsit sem lenne furcsa. Meg aztán elhinné? Ő még talán igen, de a szüleim biztosan nem. Azt hinnék, megzakkantam, vagy hogy leittam magam - pedig nagyon jól tudják, hogy kerülöm az alkoholfogyasztást. De akkor mégis mit írjak?
  Kis töprengés után visszaírtam. Azt írtam, hogy minden rendben, a szoba nagyon szép, kellemes a légkör és, hogy sikerült jó sok mindent megnéznem az itt tartózkodásom óta. 
  Hazudni nem hazudtam, csak épp kihagytam pár fontos dolgot. Mint például, hogy szupersztárokkal vagyok egy fedél alatt, és hogy összejöttem azzal a férfival, akiről ábrándozni is csak néha-néha mertem ez idáig. 
  Úgy fél órát beszélgethettünk. Már eléggé elálmosodtam, ezért elbúcsúztam tőle. Az utolsó pillanatban azért még feltett egy kérdést: "És találkoztál a Super Junior-ral?"
 ~Na, erre mit mondjak? - tűnődtem magamban, mikor hirtelen eszembe jutott. Van egy fényképem Donghae-ről, Leeteuk-ről és Eunhyuk-ről, így azt válaszoltam: "Igen, véletlen összefutottunk az utcán. Van is egy képem, majd otthon megmutatom. Szia."
  Lekapcsoltam a tabletot és bebújtam a takaró alá. Némót magamhoz ölelve nyomott el végül az álom.

Eunhyuk szemszöge:

~Ez nem lehet igaz, nem lehetek ennyire hülye. Hülye, hülye!! - ütöttem a fejemet az íróasztalomnál ülve. 
  Mégis mit képzeltem, hogy majd beülök mellé, és egész éjjel beszélgetni fogunk? Te jó ég, hogy lehetek ekkora idióta! 
  Arcomat a tenyerembe ejtve próbáltam túltenni magam az előbbi kínos szituáción.
- A legjobb barátom barátnője, a legjobb barátom barátnője - mormoltam, mint valami varázsigét. - Nem táplálhatsz iránta érzelmeket! - de nem használt. Egyszerűen képtelen voltam az érzéseimet ilyen egyszerűen eloszlatni. 
  Elővettem egy darab papírt, és elkezdtem írni. Mindent leírtam, ami csak az eszembe jutott. Még olyanokat is, amiket talán sosem lenne szabad kimondani. Hogy mennyire szeretem, hogy képtelen vagyok másodhegedűsként élni, míg ő itt van. Hogy mennyire vágyom a közelségére ... mindent. 
  Már épp a végére értem, mikor Kyuhyun egyszer csak berontott a szobámba.
- Hya! - kiáltottam, közben pedig minden kezem ügyébe kerülő papírlapot rádobáltam az irományomra. - Kopogni luxus?
- Jól van na, bocs. Meg ne egyél! - emelte fel minkét kezét a levegőbe. - Csak a fülesedet hoztam vissza - majd letette az asztalra az imént említett tárgyat. - Csak nem dalszerzés közben zavartalak meg? - bökött fejével az előttem heverő papírhalomra.
- Nem, csak firkálgattam - füllentettem. 
- Értem ... na én mentem, szia.
- Szia - szóltam utána, majd kilépett a szoba ajtaján.
 ~ Te jó ég! - könnyebbültem meg. - Ha rájött volna, hogy mit írok? Nekem befellegzett volna. Most már nem számít, hisz semmi sem történt... semmi sem - nyugtatgattam magam, majd nyújtóztam egy nagyon egy ásítás kíséretében.
  Felvettem a pizsamaként szolgáló szürke kinyúlt trikómat, levetettem a nadrágomat, majd bemásztam az ágyba. Bármennyire is álmos voltam, az agyam csak úgy kattogott. Mindenhol Agie-t láttam - a mosolyát, a gyönyörű kék szemeit, azt a pár percet, mikor vele táncolhattam, mikor rám mosolygott, mikor miattam volt boldog... mikor csak rám figyelt.
  
  Szinte észre sem vettem, mikor nyomott el az álom. Gyönyörű álmom főszereplője nem más volt, mint Agie. Ám mely álom nem gyönyörű, hol úgy élhetsz és azt mondhatsz ki, amit csak akarsz? Hol minden pontosan úgy történik, mint ahogy egy mesében szokás? Egy meseszerű álomban, hol képes vagy lágy csókot lehelni a szeretett lány ajkaira.. 
- Nem akarok felébredni - mondtam neki, de ő csak mosolygott. 
  Lassan halványulni kezdtek arca vonásai, majd szép lassan eltűnt a szemem elől - ekkor ébredtem fel.
  Na de, hogy az álom a valóságban is folytatódjon ... erre sosem gondoltam volna.

Agie szemszöge:

  Reggel majdhogy nem sikítva ugrottam ki az ágyból.
~ Ilyen nincs - rázkódtam még mindig az előbbi rémálmom hatása miatt.
  Talán nem is szabadna rémálomnak nevezni ... pedig nagyon is az volt. Otthon voltam. OTTHON! A családommal. Apám, anyám, húgom és én. Minden pontosan úgy történt, ahogy az lenni szokott. Egy teljesen átlagon nap volt. Anyám szinte feltépve a szobám ajtaját lépett be reggel, hogy szóljon, fel kéne már végre kelnem. Alighogy észhez térek, meghallom ahogy a szobám túlsó felén az apám azt vágja az anyám fejéhez, hogy kesztyűs kézzel bánik velem, ezért nem kelek ki rögtön első szóra az ágyból. Mikor kilépek az ajtón, apám "megkér", hogy mozdítsak meg végre valamit a házban, mert olyan, mint egy disznóól. Mindent a helyére rakok, elmosogatok ... pedig én semmit sem szórtam szét, semmit sem koszoltam össze azok közül. Amint leülök az asztalhoz enni, apám elkezd morogni, hogy finnyás vagyok, azért nem eszem meg a bőrt. Ahogy beülök a gép elé, két perc múlva már azt hallom tőle, hogy egész nap csak a gépet nyúzom, semmi értelmeset nem csinálok, csak égetem a szemem vele. Hogy még sosem látott tanulni. Hogy nem fognak felvenni a főiskolára. Csak morog és morog szakadatlanul.. - mígnem felébredek.
  Otthon, édes otthon. Hát én lennék az egyetlen ember ezen a világon, aki majd két hetes kirándulás után gyomorideggel tér vissza otthonába?
  Rápillantottam a rózsaszín ruhásszekrényre, és csak néztem. Úgy éreztem, kezdek megnyugodni. 
~ El sem hiszem, hogy pont az a szekrény látványa nyugtat meg, amely Donghae-t anno kizavarta ebből a szobából.
  Kicsoszogtam a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, mikor megpillantottam Wookie-t.
- Szia. Korán keltél, nem tudtál aludni? - érdeklődött felőlem Ryeowook.
- Talán csak megszoktam, hogy nem egyedül ébredek - viccelődtem, mire ő is elmosolyodott.
  Nemsokkal később Leeteuk jött oda hozzánk. 
- Jó reggelt a koránkelőknek! - harsogta egy ásítás közepette. - Ma is te vagy Wookie kuktája? - kérdezte tőlem, de mielőtt válaszolhattam volna, Ryeowook megelőzött.
- Nem, nem kértem még meg őt. Miért, talán ma szeretnéd, ha neked segítene?
- Miben? Bedörömbölni a srácok ajtaján, meg kirángatni őket az ágyból?
  Azt hittem rosszul látok, de mikor megláttam Teuk arcán azt a démoni mosolyt, egyszeriben megértettem, mire is gondolhat.
- Agie, szeretnél látni valami olyat, mit még soha egy ELF sem láthatott eddig?
- Soha, egy ELF sem? - kérdeztem vissza.
- Soha!
- Videóban sem?
- A videók többsége meg van játszva - magyarázta Ryeowook. - Hisz gondolj csak bele, ilyen embereknek látszunk a videókban is?
- Mondhatni, igen.
- Hidd el, nem fogod megbánni - próbált rászedni Leeteuk. - Jó lesz, gyere!
- Mégis hova?
- Felverni a többieket - vágta rá. - Ma reggel olyanra fognak ébredni, mint még soha. Az én angyali hangom helyett, egy igazi női hang fogja őket kirángatni édes álmukból. 
- Ilyet még én se láttam, csatlakozhatok? - kérdezte Wookie, én pedig nem tudtam, merre kapkodjam a fejem kettőjük között.
- Gyere csak, a reggeli ráér. Ilyen vétek lenne kihagyni - dörzsölte össze a tenyereit Teuk.
- Várjunk, ti ezt komolyan gondoljátok? - szólaltam meg végül.
- Nagyon is komolyan. Na gyere, ne félj, egyikőjük se fog megenni.
- Még Kangin sem - tetőzte Wookie.
 Leeteuk megfogta a kezem, s elindultunk a 11. emeletre.
 Az első megállónk Ryeowook és Kyuhyun szobája volt. Teuk udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, s betessékelt rajta.
~ Jesszus, mi lesz most? - rágtam az alsó ajkam.
- Lépj oda hozzá, és súgd a fülébe a nevét - súgta Leeteuk az instrukciókat. - Ha nem ébred fel rá, akkor rázd meg!
  Utoljára még rájuk pillantottam. Mindketten azt mutogatták, hogy: "Nem lesz baj, csináld csak!" 
  Odaosontam Kyuhyun ágya széléhez, és fölé hajoltam.
~ Istenem, most segíts! - mormoltam el az utolsó imámat, majd belekezdtem.
- Kyuhyun, ideje felébredni - súgtam a fülébe, mire elkezdett mocorogni.
- Menj ki, Ahra! Már ezerszer megmondtam, hogy ne gyere be a szobámba! - zsémbeskedett.
- Én nem Ahra vagyok, Kyu - szóltam ismét, mire felém fordult, s a szemüvegét az orrára nyomva mért végig engem.
- Te jó ég! - nyíltak nagyra a szemei. - Te.. te.. te mit keresel itt? - dadogta, mikor Wooki-ék a hátam mögött hatalmas nevetőgörcsbe törtek ki. - Ez a ti ötletetek volt, igaz? - kiáltott feléjük.
- Azt hitte, a nővére az - mondta Leeteuk két nevetés között. - A nővére.. - nevetett tovább.
- Menjetek a fenébe! - dobott egy párnát feléjük, ami telibe is találta Leeteuk-öt. De ők még mindig csak nevettek.
- Sajnálom, én nem akartam... - kezdtem el magyarázkodni, de leintett.
- Rád nem haragszom, csak erre a két jómadárra - vetette oda szúrós tekintetét a két srácra. - De mentségemre szóljon, tényleg hasonlít a hangod Ahra-éra.
- Ja, kómás állapotban, minden női hang egyforma - mondta Wookie, mire Kyu őt is megdobta egy párnával.

  A következő szoba Eunhyuk-é volt.
- Srácok, muszáj ezt? - próbáltam jobb belátásra bírni őket, de a tekintetükből látszott, hogy nem fog menni.
- Mit gondolsz, Hyuk majd Sorának fogja hinni? - kérdezte Wookie Leeteuk-öt.
- Derítsük ki! - válaszolt Ryeowook kérdésére, majd felém fordult.
  Ismét kinyitotta az ajtót előttem.
- Hölgyeké az elsőbbség! - tessékeltek be.
  Rossz előérzetem volt, de azért csak bementem. Ruhadarabok voltak szerte-szét szórva a padlón. Ahogy közeledtem Eunhyuk ágya felé, egyszer csak valami kemény dolog állt a lábam útjába, amiben szerencsésen el is terültem. Rávágódtam az ágyra, pont Hyuk mellé. Arca az arcomtól alig tíz centire volt. Éreztem, ahogy izmos karja hozzáér az enyémhez. Hirtelen Eunhyuk kinyitotta a szemét, és rám nézett. Én megszeppenve bámultam rá, mire lassacskán az ő tekintete is elkezdett az enyéméhez hasonlóvá válni. 
~ Ha megpróbálok felállni, 100%, hogy lesmárolom. Ő pedig meg se moccan. Most mitévő tegyek? 

20. fejezet: Egy reménytelen szerelem kezdete?

Agie szemszöge:

  Ahogy ott ücsörögtünk Eunhyuk-kel a konyhaasztalnál, a teánkat iszogatva, éreztem, hogy a lelkem egyre inkább megnyugszik. Nem éreztem fájdalmat, sem késztetést a sírásra ... meg aztán, miért is sírtam volna?
  Annak viszont nagyon örültem, hogy nem beszélgettünk. Csak ültünk némán, kortyolgatva a forró teát s élvezve annak finom ízét.
  Ám nem tartott sokáig, hogy a ház ebben a csöndben fürödjön tovább. Yesung-gel az élen, mind a hét tag egyszerre ért haza.
- Jól vagy? - ült le mellém Ryeowook.
- Persze! - mosolyogtam - Mi baj lenne?
- Hát ... izé, az hogy ... - kereste a szavakat.
- Minden oké, nem kell aggódni ... már beteg sem vagyok, szóval, ezután nem fogok több gondot okozni nektek. Ígérem.
- Ne ígérgess ilyeneket! - ült le közénk Siwon is - Egyáltalán nem haragszunk rád.
- Sőt, örülünk, hogy ennyi gondot okoztál nekünk. - vágott Siwon szavába Yesung.
- Beszélj a magad nevében! - tette hozzá Heechul, majd rám nézett és egy apró mosollyal az arcán így folytatta - De engem sem zavart ám. Csak nem szeretem, ha a nevemben beszélnek. - a végét már suttogta, hogy a többiek ne hallják, mit mond.
- Örülünk, hogy meggyógyultál - lépett mögém Kangin. - Aztán rendesen szedd a bogyókat, nehogy megint megbetegedj nekünk!
- Honnan tudod, hogy kapott gyógyszert? - nézett rá értetlenkedve Eunhyuk.
- Mert én még sosem váltottam ki gyógyszert, ugye? - mutatott a dohányzóasztalon hagyott csomagocska felé ... amiben az én immunerősítő-tablettáim voltak.
- Rendben - bólintottam mosolyogva. 
  Olyan boldognak éreztem magam. Jó érzés volt tudni, hogy nem tekintenek rám akkora púpként, mint amekkora valójában vagyok.
- Nem tudom, hogy vagytok vele, de szerintem ideje ennünk! - törte meg a csendet végül Wookie - Yesung, Kyuhyun, segítenétek?
- Megyek én is - pattantam fel a székről, de Ryeowook megállított.
- Most nem segíthetsz - mondta ujját a magasba emelve.
- Miért nem?
- Majd meglátod ... csak ülj le, és várj, oké?
  Bólogattam, majd visszaültem a helyemre. Nem értettem, miért nem segíthetnék, hisz eddig mindig megengedték ... kivéve mikor leforráztam a kezemet. De már az is elég szépen meggyógyult, semmi akadálya, hogy kétkezi munkát végezzek.
  Nemsokára Ryeowook lépett oda mellém egy tállal a kezében.
- Hogy biztosan makk egészséges légy. - mondta, majd lerakta elém.
- Woa.. - kb. ennyit bírtam kinyögni, mikor megláttam, mit is kaptam.
  Egy tál húsleves gőzölgött előttem.
- Milyen jó neki, én is beteg akarok lenni!! - morgott az orra alatt Heechul. - Wooki-ya, nem maradt egy kevés belőle?
- Olyat csak a beteg ehet, s mint ahogy azt te is mondtad, te nem vagy beteg ... csak szeretnél az lenni. - vágta rá gondolkodás nélkül Ryeowook.
- Most valami olyat fogsz megkóstolni, amit mi is csak nagy ritkán ehetünk ... élvezd ki minden cseppjét ennek a csodának. - dicsérte Ryeowook főztjét Leeteuk.
  Megkóstoltam, és Leeteuk-nek igaza volt ... valami mennyei lett az a leves.
- Amúgy, én még mindig nem bírom felfogni - kezdett bele Yesung - Hogy lehet az, hogy Agie azonnal elkapta Henry-től a betegséget, de mi nem? Hisz mi is itt voltunk. 
- Ezt mondjuk én sem értem - tette hozzá Leeteuk.
- Én igen - mondta Kyuhyun, mire mindenki rá nézett. - Ti tényleg nem láttátok?
- Mit? - kérdezték többen is.
- Agie-nek és Henry-nek is epermintás bögréje volt, amit kicseréltek. Más szóval, Agie ivott Henry bögréjéből.
  Próbáltam visszaemlékezni arra a pillanatra, és ahogy belegondoltam, már én magam sem tudtam eldönteni, hogy az tényleg az én bögrém volt, amiből akkor ittam, vagy esetleg Henry-é.
- Akkor ezért. Így már világos. - szólalt meg Leeteuk.
- De ha te tudtál erről, akkor miért nem szóltál hamarébb? - kérdezte Yesung.
- Én szóltam! Nem emlékeztek?
  És ekkor beugrott: Henry távozása után, mikor ismét belekortyoltam a teámba, Kyuhyun a nevemet kiáltotta, de azt végül nem magyarázta el, hogy miért.
- Már emlékszem - szóltam. - Tényleg figyelmeztetett ... csak már későn.
- Ahogy mondja - vágta rá Kyu.
- Tehát figyelmetlenség - összegezte Leeteuk.
- Sajnálom. - motyogtam az orrom alatt.
- Mondtuk már, hogy nincs miért sajnálkoznod. Ez bárkivel megtörténhetett volna, úgyhogy elég a bocsánatkérésekből! - szólt rám a mellettem ülő Eunhyuk.
- Um.. - hümmögtem.
  Ebéd után a srácoknak vissza kellett menniük dolgozni. Azt mondták, délután egy beszélgetős műsorban fognak szerepelni, utána meg valószínűleg beugornak egy kis italra a stábbal, de mindezek ellenére vacsira hazaérnek. Mondtam nekik, hogy miattam nem kell ezt csinálniuk, de ők csak erősködtek. Egyedül Wookie nem tud hazajönni időben, mert neki mindezek után még jelenése van a Sukirában. Mondta is, hogy ne várjunk rá.
- Biztos ne hagyjuk itt neked az egyikőnk telefonját? - fordult vissza az ajtóból Eunhyuk.
- Nem kell - ráztam a fejem - elég ez a cetli. Ezzel biztosan vissza tudok jönni a dorm-ba, ha épp csatangolni támad kedvem.
- És ha eltévednél? - erősködött továbbra is.
- Majd megkérdezem valakitől útközben. Ne aggódj, megoldom - mosolyogtam.
  Távozásuk után megpróbáltam elfoglalni magamat valamivel. De akármerre néztem, mindenhol Donghae-t láttam. Képtelen voltam a kanapén ücsörögve TV-t nézni, Sungmin szobájában, a jelenlegi ágyamon fetrengeni, a konyhaasztalnál ülni ... szinte mindenhol csak őt láttam. A városba se volt kedvem kimenni, itt bent a házban pedig egy szellemnek éreztem magam. Egy szellemnek, aki lassan depresszióba zuhan.
  Ekkor hirtelen támadt egy egész jó ötletem. Előkerestem a bőröndömből a füzetemet, amibe firkálni szoktam, meg a telefonomat, majd leültem a konyhaasztalhoz. Bízva abban, hogy egy Super Junior-os számot sem fognak leadni, felkapcsoltam a konyhában lévő rádiót is, és nekiálltam rajzolni. Először csak cél nélkül firkáltam a lapot, később kerestem egy képet a telefonomban, és azt kezdtem el lerajzolni.
  Olyan gyorsan elrepült az idő, szinte észre se vettem. A rádióból tudtam csak meg, hogy kb. négy óra is elmúlt azóta, hogy a srácok elmentek. Viszont örültem is, mert ez azt bizonyította, hogy bevált a figyelemelterelős tervem. 
 "Mai legfrissebb híreink a zene világából: A hatalmas rajongótáborral dicsekedhető Super Junior egyik tagja, Lee Donghae épp ma kezdi meg katonai szolgálatát. Mindegyik csapattársa ott volt a búcsúzáson, és ha az információim nem csalnak, a külföldi barátnője is jelen volt."
~ Miért kell rólam is beszélnie? - morogtam magamban a rádió műsorvezetőjére.
  Továbbra is Donghae-ről beszélt. Lekapcsoltam... nem akartam tovább hallgatni. Átmentem a nappaliba, s elvágódtam a kanapén. Előhúztam a zsebemből azt a kis cetlit. ~Mintha kollegista lennék. Nem, ez még annál is rosszabb... mint egy kísérleti lény, aki csak bizonyos időkereteken belül hagyhatja el az épületet.
- Ahh.. - sóhajtottam egy nagyot, mikor hirtelen megszólalt a csengő.
  A hideg is végigfutott a hátamon. Tudtam, hogy nem a srácok közül jött vissza valaki, hisz az nem csengetne. Eddig egy ember volt, aki érkezésekor becsengetett, az SM elnöke. ~De minek jönnek ő ide? Hisz Hae már nincs itt.
  És ekkor rájöttem: Lehet pont ezért. Hogy most már tényleg kotródjak el innen.
  Ismét megszólalt a csengő, melyet egy rövid kopogás kísért. Lassan odasétáltam az ajtóhoz.
- Agie, itthon vagy? - hallottam meg egy női hangot az ajtó túloldaláról. - A fiam azt mondta, te itthon leszel.
~A fiam? - kérdeztem magamtól.
  Válasz nélkül ajtót nyitottam. Eunhyuk anyukája állt előttem hatalmas mosollyal az arcán. 

Eunhyuk szemszöge:

- Hé, nem ugrunk be valami étterembe? Otthon úgysincs mit enni. - javasolta Kangin - Elugrunk Agie-ért, és mehetünk is.
- Mondtam már, hogy anya vitt nekünk vacsit - szóltam.
- Ááá.. akkor, irány haza! Éhen halok. - ölelte át a hasát Kangin.
  Már én is nagyon éhes voltam.

   Belépve az ajtón, valami váratlan tárult a szemünk elé. Agie a konyhapult mellet sürgött-forgott. Ámulatba ejtő volt, mintha egy igazi háziasszonyt láttam volna.
- Azta, micsoda illatok.. - ámuldoztak a többiek.
- Máris megjöttetek? - fordult felénk az ajkát harapdálva - Nem tudtam, hogy ilyen korán hazaértek, hisz még hét óra sincs.
- Végül mégsem mentünk el iszogatni a stábtagokkal. - magyarázta el a korai megjövetelünk okát Leeteuk.
- Ááá.. éhen halok! - ült le az asztalhoz Kangin.
- Sajnos még nincs minden kész. De sietek - és már folytatta is tovább az előbb félbeszakított munkáját.
  Odamentem hozzá, s kivettem a kezéből a fakanalat.
- Segítek neked.
- Á, nem szükséges - próbált lerázni, de nem hagytam magam - Hát, ha ennyire szeretnéd - hagyta rám végül a dolgot - kevergesd ezt, én addig megnézem a rizst.
  Alig 10 percen belül minden kész lett, és meg is terítettünk. 
- Várjunk csak egy percet! - szólalt meg Yesung, mielőtt az első falatot is a szájába vette volna. - Nem azt mondtad, hogy az anyukádhoz nekünk kaját? Akkor miért Agie főzött ránk?
- Nem hazudott! - kezdett bele Agie, mielőtt egy szót is szólhattam volna - Az ételek legtöbbjét tényleg az anyukája csinálta. Viszont volt néhány dolog, amit csak futólag mondott, hogy majd tegyek melléjük az asztalra ... azokat pedig nekem kellettmegcsinálnom, ugyanis nem találtam belőlük maradékot a hűtőben.
- És egymagad el tudtad őket készíteni? - kérdezte Siwon.
- Hát, ami azt illeti, segítségül hívtam az Internetet is. - vakargatta a tarkóját zavarában.
- Ez még Internet használata mellett is zseniális lett - dicsérte Heechul - első próbálkozásra - tette hozzá.
- Na, azért ne lombozzuk le szegényt - lépett Yesung Agie védelmébe. - Nagyon is finom lett, köszönjük - mosolygott rá, mire Agie bólintott egy aprót.
- Gondoltam, hogy nem olyan lesz, mint az amihez ti már kiskorotok óta hozzá vagytok szokva. Már annak is örülök, hogy fintor nélkül meg tudjátok enni.
- Ennyire azért nem vagy szörnyű szakácsnő, úgyhogy ne mond le magad! - mondandóm közben gyengéden megérintettem a vállát, mire elmosolyodott.
- Hya, Lee Hyukjae! - kiáltott Yesung.
- Még ki sem hűlt az ágy, melyből Donghae ma reggel kimászott, te máris ráhajtasz a nőjére? - folytatta Siwon.
- Hogy mi-mivan? - kapkodtam a fejem jobbra-balra. 
  Agie csak nevetett.
- De hisz Donghae reggelig haza se jött - mondta furcsálkodva Leeteuk. - Úgyhogy ez egy picit hülye hasonlat volt.
- De találó - védte meg magát Siwon.
- Az igaz - nevetett fel. 
  Gyors elhúztam a kezemet, mire mind elkezdtek nevetni. ~Vajon tudnak valamit? Esetleg Hae mondhatta el nekik? Nem, az nem lehet!! Akkor viszont minden bizonnyal, csak tréfának szánták.  
- Tényleg, te holnapután mész haza, igaz? - váltott témát Kangin.
- Igen - válaszolta Agie.
- Hé, mit szólnátok, ha holnap este mind elmennénk egy vérbeli koreai étterembe? - vetette fel az ötletet Kangin - Hisz Agie még úgysem járt olyan helyen.
- És vétek lenne úgy hazamennie, hogy ne próbálná ki egyszer is - tette hozzá Leeteuk.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük! - jelentette ki Kangin mosolyogva. 

 Vacsora után mindenki elfoglalta magát valamivel. A legtöbben a kanapéra telepedtek, és egymás kezéből tépdesték a távirányítót. Yesung felajánlotta Agie-nek, hogy elmosogat velem, így ő elment zuhanyozni.
- Csak együtt akartál lenni vele, mi? - repített vissza gondolataimból Yesung a valóságba.
- Ezt meg hogy érted?
- A hülye is látja, hogy bejön neked. Bocsi, hogy elrontottam a szórakozásodat - bukkant fel ördögi mosolya.
- Nem értem, miről beszélsz - tagadtam a vádakat - Én nem is..
- Ha a többiek nem is vették még észre, én tudom, hogy érzel iránta valamit. Vagyis, láttam az erre utaló jeleket.
- Akkor is tévedsz!
- Ám legyen ... annál jobb.
- Minél?
- Ha tényleg nem érzel iránta egy fikarcnyit se, akkor nem is fogsz pofára esni. Ami neked csak jó.
- Pofára esni?
- Igen, hisz Agie egyértelműen csak Hae-t szereti ... ezen nincs mit filozofálni. De mit értetlenkedsz itt ennyit? Hisz ez mindegyikünk számára nyilvánvaló.
- Bocs, este már nem vagyok igazán a toppon.
- Azt veszem észre... nesze, törölgess! - dobott felém egy törlőrongyot.
  Mire végeztünk, Agie is visszatért.
- Végeztem, mehettek! - ment oda a többiekhez Hae pizsamájában, és egy törölközővel a fején.
- Oké! - néztek rá mosolyogva, majd Agie sarkon fordult, s bement a szobájába, azaz Sungmin szobájába.
  Egy kis ideig én is a TV-tnéztem, már amennyire lehetett azt nézni. Ide-oda váltogatták a csatornákat, nem bírtak megegyezni, mit nézzenek.
  Úgy fél óra elteltével ajtónyikorgásra lettem figyelmes. Hátrafordultam, s észrevettem Agie-t, ki épp egy pohár vizet ivott a konyhában. Közben egyszer-egyszer felénk pillantott, majd miután megitta a pohár tartalmát, egyenest visszament a szobájába. 
  Több sem kellett nekem. Felpattantam a kanapéról, s a szobája felé vettem az irányt, mikor félúton szembetalálkoztam Siwon-nal. 
- Hová igyekszel? - kapta el a kezemet.
- Agie szobájába.
- Miért?
- Csak beszélgetni vele.
- Miért? - kérdezte ismét.
- Hát, mert ... biztos nem jó magányosan ücsörögni a szobában.
- Gondolod, hogy annyira gyámoltalan, hogy ha magányosnak is érzi magát, akkor sem jönne ki közénk esetleg TV-t nézni? 
- Lehet feszélyezve érzi magát közöttünk.
- Igen, minden bizonnyal. Úgy fél tőlünk, mint a tűztől.
- Ne csinálj ebből viccet!
- Inkább te kezdj el ésszerűen gondolkozni! Agie nem kisgyerek, és bár velünk nincs olyan bensőséges kapcsolata, mint Donghae-vel, kizártnak tartom, hogy félne leülni közénk beszélgetni, vagy csak az időm múlatni.
  Nem tudtam mivel visszavágni Siwon-nak. Igaza volt.
- Viszont, ha ennyire szeretnéd, felőlem azt csinálsz, amit akarsz - hagyta rám végül az egészet - De egyet ne felejts! Ő Donghae barátnője. A legjobb barátunké.
- Felfogtam.
- Helyes! - elengedte a karomat, s leült a többiek közé.
  Odasétáltam a szoba ajtajához, de mikor kopogni akartam volna, hirtelen ledermedtem. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Erőt vettem magamon és bekopogtam.
- Igen? - hallottam a hangját, majd benyitottam.
  A látvány, mely ekkor a szemem elé tárult, szinte megbabonázott. Egy lámpa sem világított a szobában, mégis tisztán ki lehetett venni Agie alakját, ahogy az ablak mellett ül, és a Hold fénye halványan megvilágítja arcát.
  A szívem, szinte zakatolt. Egyszerűen képtelen voltam ellenszegülni az érzéseimnek. Hát ez lesz az én reménytelen szerelmem kezdete?

19. fejezet: Búcsúkönnyek

Donghae szemszöge:

- Mit álldogálsz itt, mint egy rakás szerencsétlenség? - jött oda hozzám Kangin. - Agie-nek szóltál már, hogy siessen?
- Nem - motyogtam, majd egy mosolyt erőltetve az arcomra, felemeltem a fejem, s Kangin-ra néztem - Most akartam felhívni.
- Tedd azt! - hátba veregetett, és kiment a bejáraton, amely előtt ELF-ek tömkelege gyűlt össze. 
  Végignézve a tömegen néhány könnyes arcot is megpillantottam.
~ Az ELF-ek szomorúak, mert bevonulok ... Agie is ELF ... de ő nem csak egy a sok közül. Vajon elsírná magát, ha látná, ahogy felszállok a buszra? Minden bizonnyal.
  Mire végigfuttattam a gondolatmenetemet, megváltoztattam a szándékomat. 
Előkotortam a telefonomat, s tárcsázni kezdtem Hyuk-öt. Hamar fel is vette.
- Igen? 
- Hyuk, figyelj, nincs sok időm! - fogtam sietősre a dolgot - Fél óra múlva fel kell szállnom a buszra. Köszönj el Agie-től a nevemben. 
  Nem vártam meg a válaszát, azonnal lenyomtam a piros gombot. 
  Könnyek gyűltek a szemembe, de minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam őket. A plafonra szegeztem tekintetemet, s próbáltam minél hamarabb megnyugodni. Nem ment egy könnyen.
  Egy tíz percet még elidőztünk bent az épületben, majd Kangin-nal együtt kimentünk az épület elé, ahol a rajongók várakoztak. Hatalmas sikolyok zendültek fel, amint kiléptünk az ajtón. 
- Agie hol van? - kérdezte két integetés között.
- Nem jön. - vágtam rá egyhangúan, mire kikerekedett szemekkel bámult vissza rám. Egy cseppet sem volt feltűnő.
- Nem az előbb hívtad fel, hogy siessen?
- Nem. Szóltam Hyuk-nek, hogy búcsúzzon el tőle helyettem.
- Neked elmentek otthonról. - jegyezte meg, miközben próbált higgadt maradni, hogy a rajongók semmire se gyanakodjanak.
- Nem akarom őt sírni látni. Nem akarom, hogy megint miattam sírjon.
- Egy: Ígyis úgyis sírni fog ... hisz tudod milyen. Sőt, te tudod közülünk a legjobban. Kettő: Ha te nem akarod látni, mikor sír, mégis mit vársz, ki vigasztalja meg, ha szomorú? Ez is a te feladatod, ne feledd!
  És ekkor tértem észhez, azt hiszem. Nem tudom, hogyan festhettem, de valószínűleg hullafehér színre váltott az arcom Kangin mondata hallatán.
  Szinte láttam magam előtt, ahogy a szobájában, az ágyra roskadva sír. És én, az a személy, akire ilyenkor a legnagyobb szüksége lenne, túl messze van ahhoz, hogy átölelje, és megnyugtassa zaklatott szívét.
- Integess! - bökött oldalba Kangin - Most már úgysem tehetsz semmit sem. Nincs elég idő, hogy ideérjen.
  Épp ekkor, két autó parkolt le nem túl messze a bejárattól. Az egyik kocsi Siwon-é volt, a másik pedig Hyuk-é. Mind kiszálltak, és elindultak felénk, közben egy percre sem vették le tekintetüket a rajongók táboráról. Integettek feléjük, puszikat dobáltak nekik, meg amiket ilyenkor szokás volt. Hyuk volt a sereghajtó, ő ért oda hozzánk a legkésőbb.
- Agie hol van? - támadtam le rögtön Hyuk-öt.
- A kocsiban - bökött fejével az autója irányába. - Nyilván fél kiállni ennyi ember elé olyan állapotban.
- "Olyan állapotban"? Ezt meg hogy érted? - kezdtem kifordulni önmagamból, mikor észrevettem, hogy nyitódik Hyuk autójának ajtaja. Agie lassan kiszállt, majd haját az arcába söpörve próbálta eltakarni, duzzadt szemeit.
  Semmivel sem törődve, kezdtem el rohanni felé. Amint odaértem, megragadtam a karját, s szó nélkül vezettem őt be az épület egyik kietlen részére.

Agie szemszöge: 

  A szívem már szinte a torkomban dobogott, olyan ideges voltam ... és féltem. Féltem, hogy nem érünk oda időben, ő pedig addigra elmegy.
- Már a közelben vagyunk, nyugi. Időben odaérünk. - nyugtatgatott Eunhyuk - A többiek is a nyomunkban vannak. - bökött a hátsóablak felé - Ha késésben lennénk, tuti kielőznének minket.
  Eunhyuk szavai sikerrel jártak, ugyanis képes volt megnyugtatni.
- A helyett a szemüveg helyett nem lett volna jobb egy napszemüveg? - kérdezte, miközben rám nézett a visszapillantó tükörből - Nem sokat takar.
- Tudom. - mondtam egyhangúan.
  Bár tudok róla, hogy sírás után mindig megduzzadnak a szemeim, mégsem bírtam megállni a sírást.

"- Hyuk, tudod hol kell felszállnia?
- Igen, tudom.
- Oda tudnál vinni?"

  Hát igen, már indulás előtt elkapott a bőgés.
- Megjöttünk - jelentette ki Hyuk mosolyogva. - Ááá, ahogy látom, nem is kell megkeresnünk őt. Nézd, ott van. - Mutatott Donghae felé.
  Ahogy megpillantottam holtsápadt arcát, újabb könnyek buggyantak ki a szemem sarkából.
- Hé, minden oké? - fordult hátra Eunhyuk.
- Persze - törölgettem le könnyeimet. - Menj, csak rendbe szedem magam, és megyek én is. Egy perc az egész.
- Megvárlak. - erősködött.
- Nem kell, megoldom. - noszogattam, mire beadta a derekát.
- Rendben. Siess! - mosolygott még egyet mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.
 ~ Agie szedd össze magad! Nem bőgheted el magad, hallod? Ennyi ember előtt nem szabad ... meg amúgy sem lenne szabad. Ideértél, megvan amit szerettél volna, hát ne csinálj komplett idiótát magadból, hallod? 
  A magamnak szánt fejmosás, és egy mély lélegzetvétel után végül kinyitottam a kocsi ajtaját. Amint kiléptem rajta, az első dolgom az volt, hogy frufrumat a szemembe söpörjem. Indulni készültem Donghae-ék felé, ám még arra sem volt időm, hogy feltekintsek, valaki elkapta a kezemet, s rántott magával be az épületbe. Alighogy megálltunk, szorosan magához ölelt ... mintha csak az élete múlt volna rajta. Fel sem eszméltem, hogy ki volt az "elrablóm", míg erős karjai körém nem fonódtak, s meg nem éreztem kellemes illatát. 
- Sajnálom.. - motyogta arcát a vállamba préselve. - Sajnálom, hogy magadra hagytalak.
- Semmi baj. - alighogy mosolyra húztam a számat, újra eleredt a könnyem. 
~Miért kell ilyen gyenge lelkűnek lennem? - kérdeztem saját magamtól.
- Ne mondd ezt.. - súgta élettelen hangon, majd hátrébb lépett, s mélyen a szemembe nézett. Ő is sírt. - Ha rajtam múlt volna, most nem lennél itt. De még szerencse, hogy Hyuk elhozott.
- Tudom, miért mondtad azt, amit. - töröltem le közben könnyeit - Ha a helyedben lettem volna, lehet, én is ugyanígy tettem volna. - nem válaszolt, csak bámult rám némán. - Pont emiatt, valószínűleg te sem fogadtad volna el a válaszom, s utánam eredtél volna ... ahogy azt én is tettem.
  Nem bírtam nem sírni ... pedig megígértem magamnak, hogy nem csinálok bolondot magamból. De előtte, egyszerűen nem tudtam elrejteni az érzéseimet.
  Nem szóltam többet, közelebb léptem hozzá s átöleltem. Nem akartam elengedni őt. Kissé önzőnek éreztem magam, de még a gondolata is fájt annak, hogy újra elengedjem őt.
- Agie.. - szólított halkan.
- Csak még egy kicsit ... egy kicsit tovább. - szorítottam ökölbe a kezemet, próbálván ezzel visszatartani könnyeimet. Nem ment.
  Donghae válasz helyett gyengéden simogatni kezdte a hátamat, mire még inkább sírni kezdtem.
- Mielőtt elbúcsúzunk.. - kezdett bele nyögve-nyelősen mondandójába - ígérj meg nekem valamit. Ne sírj! Hisz senki sem halt meg, nincs hát kit gyászolnunk. Úgyhogy, ígérd meg, hogy amint felszálltam a buszra, mosolyogni fogsz.
  Nem szóltam, csak hallgattam amit mond. Valami odabent a szívem mélyén szorítani kezdett. Fájt.
- Agie..
- Megígérem - mondtam ki végül. - Te pedig ígérd meg nekem, hogy vigyázni fogsz magadra.
- Úgy lesz - mosolygott.
  Hátrébb lépett, így ismét szemkontaktusba kerültünk. 
- Egész jól áll neked ez a szemüveg. - bólogatott mellé elégedetten - Tartsd meg!
- De hiszen a tied.
- Tudom. Vissza is fogom kérni tőled amint leszereltem.
- Visszakérni? - néztem rá kérdő tekintettel.
- Ühm - bólintott - Úgyhogy jól vigyázz rá, oké?
  Válasz helyett csak bólintottam egyet. Donghae két keze közé fogta arcomat, majd mélyen a szemembe nézve folytatta.
- Senkinek se mutasd, hogy fáj. Az a...  
- Az a gyengeség jele - fejeztem be mondatát - Mi pedig erősek vagyunk, ugye?
- Bizony! A legerősebbek. Épp ezért nem szabad sírni. Ez csak egy rövid utazás, amely még jobban összekovácsol majd bennünket ... ahogy ez is - közelebb lépett hozzám, s megcsókolt. 
  Csókja olyan volt számomra, mint egy varázslat. Képes volt egy pillanatra elfeledtetni velem, hogy ez a mi mesénk vége. A felolvasó épp most olvassa fel a mesekönyv utolsó sorait, majd nyom egy jó éjt puszit a picik homlokára. Számomra ez a csók az a bizonyos jó éjt puszi? 
  De mint minden varázslat, ez sem tartott sokáig. Kezét kezembe csúsztatta, majd elindultunk a bejárat irányába. Tudtam, hogy itt az idő. Amint kilépünk az ajtón, a mesénk végérvényesen is a végéhez ér. 
 ~Miért ilyen rövid? Mi miért nem tudjuk megtoldani rövidke történetünket, és a végső megoldást későbbre hagyni? 
  Egész úton úgy éreztem magam, mintha egy híres filmsztár lennék. Donghae olyan volt mellettem, mint egy igazi testőr: egy kamera lencsevége sem volt képes elkapni duzzadt szemű, rusnya arcomat.
  Míg oda nem értünk a busz ajtajához, egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét. Az ajtóban megállva Donghae felém fordult.
- Csak akkor engedem el a kezedet, ha te is azt szeretnéd. - mondta mosollyal az arcán.
  Lelkem mélyén legszívesebben fejbe vágtam volna. Olyan gonosz tőle, hogy rám hagy egy ilyen nehéz dolgot.
- De én nem akarom - motyogtam, majd kihúztam a kezemet. 
  Rettenetesen nehéz volt, de tudtam, hogy minél tovább húzom, annál jobban fog fájni. Mint egy ragtapasz - ha lassan szeded le, jobban fáj, mintha gyorsan letépnéd.
  Motor zaja csendült fel, Hae pedig fellépet a buszra, de mielőtt végleg felszállt volna, megfogta a vállamat és egy apró puszit nyomott a homlokomra.
  Hogy mekkora sikoltozás tört ki ekkor? Már nem igazán emlékszem. De tudom, hogy hangos volt ... nagyon is.
  A busz ajtaja becsukódott, Donghae pedig az ablakból integetve búcsúzott el a fanoktól. Rám többé nem is pillantott. Talán félt, hogy nem tudom betartani az ígéretemet - hogy mosolyogjak. Ő viszont ebben a hitben szeretett volna elmenni.
  Én bennem viszont örökre élni fog az a kép, ahogy mosollyal az arcán távozott.

Eunhyuk szemszöge:

  A busz elindult, ő pedig mozdulatlanul követte szemével, ahogy a jármű eltűnik előle. Odasétáltam hozzá, és vállát gyengéden megérintve jeleztem számára, hogy itt vagyok mellette. Kezem után pillantott, majd ismét előre.
- Gyere, menjünk. - öleltem át vállát, majd elindultunk a kocsi felé.
  Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Láttam a tekintetén, hogy valahol egész máshol jár. 
  Mi voltunk az elsők, kik hazaértek. Készítettem egy-egy csésze teát, s leültünk a konyhaasztalhoz meginni azt. Még mindig nem beszéltünk.
  Nemsokkal később a többiek is hazaértek. Wookie amint belépett az ajtón, Agie felé vette az irányt, és megkérdezte tőle azt az egy kérdést, melyet nem mertem egész idő alatt feltenni neki.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Persze! - mondta, s arcán oly élettel teli mosoly jelent meg, mintha mi sem történt volna.
 ~Vajon mit érezhet most? Miért próbál erősnek tűnni? Egyáltalán, hogy lehet ilyen erős? Talán, bár kívül mosolyog, belül épp összeomlik a fájdalom alatt?
  Bárcsak érteném, bárcsak tudnék segíteni neki. 
  Bárcsak vigaszt nyújtó karjaim lennének, melyek átölelik szomorú szívét. Egy olyan menedék, ahová bátran elbújhatna, ha fáj.
  Egy támasz ... az ő támasza.

18. fejezet: Hová tűntél?

Eunhyuk szemszöge:

  Miután mind elmentünk aludni, nekem valahogy nem akart álom jönni a szememre, ezért úgy voltam, míg el nem álmosodom, PS-ezek egy kicsit. Nemsokára már kezdtek is leragadni a szemeim. Bebújtam az ágyba, majd az éjjeli szekrényem felé nyúltam a telefonomért, hogy beállítsam holnapra az ébresztőt, mikor észrevettem, hogy nincs ott. Átkutattam az egész szobámat, de hűlt helyét sem találtam neki, így hát felmentem az emeletre körülnézni, hátha véletlenül ott felejtettem. 
  Felérve a 12.-re óvatosan beosontam a bejárati ajtón, felkapcsoltam a lámpát és keresgélni kezdtem. A kanapé mellett végül rá is bukkantam. Felkaptam és már indultam is vissza, mikor valami furcsát véltem felfedezni. Sungmin szobájának ajtaja - melyet most Agie használ - tárva nyitva volt. Közelebb mentem, hogy beleshessek a szobába, ám, mikor észrevettem, hogy senki sincs a szobában, hirtelen megrémültem. ~Hová tűnhetett?
- Hát te mégis mi járatban errefelé? - lépett ki a szomszédos szobából Leeteuk, s csodálkozva mért végig engemet - Talán itt hagytál valamit?
- A mobilomat.. - mutattam fel a készüléket - Agie nem tudod, hol lehet?
- A szobájában van Hae-vel. Hol máshol lenne.
- Ott biztos nincs, ugyanis az ajtó tárva nyitva, az ágy pedig érintetlen állapotban van.
- Akkor talán a fürdőben.. - vetette fel a másik lehetőséget.
- Mind a ketten? - ráztam a fejemet, majd Leeteuk benéztem oda is 
- Itt sincsenek. 
  Elkezdett a zsebében turkálni, majd végül a telefonját húzta elő. Néhány másodperc múlva bele is szólt.
- Hya, Donghae, mégis hol a  fe... - kezdett bele, de elakadt a szava - Kórház?! - kiáltotta elkerekedett szemekkel - Mégis mi történt?
  Nem bírtam tovább tétlenül hallgatni, így kikaptam Leeteuk kezéből a telefont. 
- Mi az hogy kórház? Mi történt? - nem bírtam visszafogni magamat, már szinte üvöltözve beszéltem. 
- Hyuk, én.. én nem tudom. Egyszer csak az ölembe zuhant. Én.. én.. - dadogott rémültem, mire fel még idegesebb lettem.
- Miért vitted őt ki? - kiabáltam - Otthon kellett volna maradnia, de te... - Leeteuk hirtelen kikapta  a kezemből a telefont, engem pedig megpróbált csöndre inteni.
- Hae, nyugodj meg, hallod? Nem zuhanhatsz össze. Figyelj rám ... van nálatok bármilyen irat? ... Rendben, akkor utánatok viszem ... Nem lesz semmi baj, ott találkozunk.
  Ahogy letette a telefont, már rohant is be Agie szobájába. Mikor kilépett az ajtón, az útját álltam.
- Hagy menjek én! 
- Hyuk!
- Kérlek! Majd én elviszem.
- Legyen. - egyezett bele, s a kezembe nyomott egy tárcát egy doboz tablettát és egy inhalátort.
- Ezek meg.. - néztem értetlenül a kezemben lévő dolgokra.
- Agie asztmás, ami azt jelenti, hogy lehet valamilyen allergiája is van. - magyarázta nyugodt hangon - Az orvos első kérdése az lesz, hogy allergiás-e valamire. 
- Értem, de.. te tudtad?
- Mikor elájult, akkor láttam meg az inhalátort. De most ne ezzel törődj, hanem siess!
  Válasz helyett csak bólintottam egyet, majd szélsebesen kirohantam az épületből.
  A gondolatok csak úgy cikáztak elmémben. Nem tudtam eldönteni, hogy mérges-e vagy ideges vagyok inkább. 
  A kórházhoz érve megpillantottam Hae kocsiját nem messze a bejárattól. Felrohantam a sürgősségi osztályra, ahol végül magát, Donghae-t is megpillantottam. Épp egy orvossal beszélt, így hát odarohantam hozzájuk.

Donghae szemszöge:

 Megérkezve a kórházhoz a legelső üres helyre leparkoltam, majd Agie-t az ölembe kapva rohantam be az épületbe. Egy ápoló nő rohant oda hozzánk, én pedig elmagyaráztam neki, hogy mi történt. 
- Vigye fel a sürgősségi osztályra - mutatott egy táblára, mely az utat mutatta - azonnal szólok az ügyeletes orvosnak. 
- Rendben! - bólintottam, és tovább is indultam.
  A sürgősségi ajtaja előtt már ott állt egy orvos. Amint észrevett minket elindult felénk.
- Erre jöjjön! - kísért be minket az egyik kórterembe.
  Míg az ápoló nő ellenőrizte a lázát és a pulzusát, én az orvossal beszélgettem az ajtóban.
- Mióta tartózkodik a hölgy itt?
- Úgy egy hete.
- És mikor észlelték először, hogy beteg?
- Tegnap este 39-40 fokos láza volt. Az egyik csapat társam azt javasolta, hogy mi orvosoljuk a hőemelkedést, és ha ismét felszökne, azonnal hozzuk be ide.
- Értem. - épp ekkor hozta ki az ápoló nő az eredményeket - Ahogy látom, javult az állapota. Csupán egy kis hőemelkedése van ... a pulzusa is rendben. - ekkor felpillantott a papírról, egyenesen rám - Tud bármilyen gyógyszerallergiáról, vagy egyéb más betegségről? Cukorbetegség, asztma, vagy valami más?
  A kérdés hallatán, teljesen leblokkoltam. Semmi ilyesmiről nem tudok, sosem beszéltünk róla. 
- Gyógyszerallergia nincs, viszont asztmás a hölgy. - mondta lihegve Eunhyuk - Ez az egyetlen gyógyszer, amit szed.. - nyújtotta az orvos felé a gyógyszeres dobozt és az inhalátort - vagyis többről nem tudunk.
- Értem! Kis türelmüket kérem! - az orvos meghajolt, én pedig meredten bámultam a talajt magam előtt.
 ~ Asztma? So-sosem mondta, hogy bármilyen betegsége is lenne, most pedig kiderül, hogy asztmás? 
- Te honnét tudtad? - suttogtam élettelen hangon Hyuk felé.
- Én sem tudtam. Leeteuk tudott róla, ő hozta ki a gyógyszert. Hogy van? - bökött az ajtó felé.
- Kisebb hőemelkedés, többet még én sem tudok. - leültem az ajtó melletti székre, az arcomat pedig a kezembe temettem.
  Hyuk szó nélkül leült mellém, és csak vártunk. Nemsokkal később visszatért az orvos.
- Meglettek az eredmények. Nincs semmi komoly probléma, ezért kérem nyugodjanak meg. Ez csupán egy kisebb vírus.
- Egy kisebb vírus miatt ájult el kétszer is? - kérdeztem idegesen.
- Gyenge immunrendszernél előfordulhatnak ilyen tünetek is. 
 ~ Gyenge immunrendszer?? - kérdeztem magamban.
- Mivel a betegség már az utolsó stádiumban van, ezért nem szabadna, hogy még egyszer összeessen. Viszont a biztonság érdekében ma éjjel benntartjuk őt megfigyelésre. Holnap reggel, amint felébred, már haza is engedjük.
- Értettem, köszönjük! - hajolt meg az orvos előtt Eunhyuk, én pedig követtem a példáját.
  Az orvos távozása után, Hyuk méreggel teli tekintettel fordult felém.
- Csak egy kérdés. - kezdett bele - Mi volt olyan halaszthatatlan, amit még ma éjjel el kellett intéznetek!? Az éjszaka kellős közepén. - kiabált.
  Nem voltam képes akár egy szót is kiejteni a számon.
- Bármiről is legyen szó, az biztos ráért volna máskor is. - folytatta egy is szünetet tartva - Mond csak, eszednél vagy te egyáltalán?! Beteg, érted? Beteg az Isten szerelmére! 
- Tudom. - nyögtem ki végül.
- Ha bármi baja esett volna, akkor én.. - kezdett bele, de a torkán akadt a szó.
- Ezt mégis hogy érted? - néztem rá értetlenkedve.
  Ekkor hirtelen eszembe jutott.

 "Miért viszed vásárra a bőröd ezért a lányért? Ki ő neked?"
 "Főcímlap sztori lettetek ... gratulálok."
" - Hh, te féltékeny vagy.
  - És ha igen? Akkor mi van, he?"

- Te szeredet őt? - kérdeztem, mire Hyuk össze-vissza kezdett tekintgélni.
- Hogy, mi? Én nem.. 
- Szereted, igaz? - kérdeztem ismét, de nem válaszolt.
- Én akkor megyek is. - szólalt meg újra - Te?
- Én maradok.
- Rendben. Vi-vigyázz rá! - motyogta.
- Úgy lesz.
- Donghae, én..
- Hagyd, megértem! - mosolyogtam, majd hátba veregettem őt - Amúgy is, most én vagyok a hibás, s nem te.
  Bólintott egyet, ezzel jelezvén egyetértését, majd elindult a folyosón, én pedig bementem a kórterembe. Odahúztam egy széket Agie ágyához, és leültem rá. Megfogtam a kezét, melybe az infúziót kötötték, s csak meredten néztem az arcát. Már nem volt láza, édesdeden aludta az igazak álmát.  
- Remélem itt lehetek, mikor felébredsz. - súgtam felé, majd odahajoltam hozzá, és egy apró puszit nyomtam a homlokára.

Agie szemszöge:
  
  Miért tűnnek az álmok olyan valóságosnak? És miért pont ilyet álmodok? Az a fránya képzelőerőm, egyszer ez fog az őrületbe kergetni, már érzem. Még hogy Hyuk is szerelmes belém ... és rajtam vitáznak Hae-vel. Na meg az a ruha, amit viseltek?? Eszem megáll.  
  Mikor ébredezni kezdtem, valami furcsa szag csapta meg az orromat. Nem is furcsa, inkább szokatlan. Valamint az emberek zaja, ahogy egymással beszélgettek. A bal kezemet az arcomhoz emeltem, mikor éreztem, hogy valami rá van kötve a kézfejemre. Kinyitottam a szememet s a kézfejemre pillantottam.
~ Infúzió? 
  Körbenéztem, majd végül arra is rájöttem, hogy hol vagyok pontosan.
~ De mit keresek én egy kórházban? Hisz tegnap..
- Agie, jól vagy? - hallottam meg Donghae rémült hangját.
- Igen, minden rendben - ekkor a hang irányába fordultam, ahol... Eunhyuk állt. 
~ Csak beképzeltem volna magamnak, hogy Donghae-t hallottam? Minden bizonnyal.
- Szólok az orvosnak, hogy felébredtél. - kirohant a teremből, ám pár másodpercen belül már újra mellettem volt.
- Mit keresek itt?
- Éjjel összeestél, Hae pedig azonnal behozott tégedet a kórházba. 
- Hae.. ő hol van? 
- Úgy tíz perce mehetett el - pillantott az órájára - Kezdődnek az előkészületek.
- Ááá.. - sóhajtottam egy aprót, mikor megérkezett egy doktor egy ápoló nő kíséretében.
- Hogy érzi magát? - kérdezte kedves hangon.
- Jól!
- Nem szédül, nincs fejfájás?
- Egyik sem!
- Akkor hát, semmi akadálya, hogy hazaengedjem. - mosolyodott el - Felírtam egy doboz immunerősítőt, nehogy ismét visszaessen. A hölgy segít önnek felöltözni, mi pedig addig elintézzük a papírmunkát. - nézett Hyuk felé, aki szinte ugrott is a doktor felé. 
  Ők ketten kimentek, én pedig a fiatal ápoló nővel maradtam.
- Te vagy Donghae barátnője, igaz? - kérdezte tőlem, mikor kiszedte az infúziós tűt a kezemből.
- I-igen! - dadogtam - De honnét..?
- Hogy honnét tudom? ELF vagyok! - mosolyodott el - Hallottam a rádióbeszélgetést, aminek te voltál a témája.
- Áá, vagy úgy.
- Vigyázz rá!
  Legutóbb mikor ELF-ekkel találkoztam, azok legszívesebben megfojtottak volna, csak mert Donghae-vel voltam. Ő pedig arra kér, hogy vigyázzak rá? Na ez aztán fura. 
- Üm, úgy lesz.
- Viszont ő ma vonul be, nem? 
- De igen. - hajtottam el a fejemet.
- Akkor siess, hogy utolérd őt. Úgy hallottam délelőtt fél tizenegy környékére szól a behívása. Akkor indul a busszal.
- És, most mennyi az idő? - kapkodtam a fejem egy óra után kutatva.
- Nyolc múlt pár perccel.
  Gyors felöltöztem, most már csak Eunhyuk-nek kell visszajönnie.
- Akkor én megyek is. - szedte össze a dolgokat - Picit fura, pont ezen a napon mondani, de sok boldogságot nektek!
- Köszönjük! - hajoltam meg, majd el is ment.
  Épp ahogy kilépett a kórteremből, vissza is ért Eunhyuk.
- Mehetünk? - kérdeztem türelmetlenül.
- Gyere! - intett a fejével, mire mellészegődtem.
  Útközben hirtelen a fejére csapott.
- Mi a baj? - néztem rá értetlenkedve.
- A fontos dolgokat bezzeg elfelejtem. - kotorta elő zsebéből a telefonját. Tárcsázni kezdett. - Szia! Épp most indulunk haza ... minden rendben van ... adom. - nyújtotta felém a készüléket.
- Igen? - szóltam bele félénken, ugyanis nem tudtam, ki az.
- Jól vagy? - hallottam meg most már ténylegesen is Donghae hangját a telefonból.
- Persze, kutya bajom. - mosolyogtam.
- Hála az égnek! 
  A háttérzaj hangjából ítélve épp most válhat meg gyönyörű fekete hajától.
- Otthon találkozunk!
- Gondolod, hogy fel foglak ismerni? - viccelődtem.
- Hát remélem! - nevette el magát - Később látjuk egymást!
- Üm!
- Hyuk-nek üzenem, hogy ésszel!
- Átadom. - majd letette a telefont.
- Azt üzeni, hogy ésszel! - mondtam, miközben visszaadtam neki a telefonját.
- Tssz!! - szűrte ki fogai között.
  Útközben még megálltunk a gyógyszertárban kiváltani a receptemet.
  Mire hazaértünk, már negyed tíz körül járt az idő. Az idő vészesen fogy, a lift pedig olyan gyorsnak tűnt, mint egy csiga. Beérve a házba azonnal őt kerestem ... de Ryeowook-on, Siwon-on és Leeteuk-ön kívül mást nem találtam otthon.
- Hogy vagy? - jött oda hozzám Leeteuk.  
- Sokkal jobban, de.. Donghae?
- Épp most ment el. - válaszolt kérdésemre Siwon - Nem hívott? - nézett Hyuk felé.
- Nem, azt mondta, hozzam egyenest haza, ő itt lesz.
- Nekem is ezt mondta. - erősítettem meg Hyuk szavát.
  Ekkor megszólalt Eunhyuk telefonja. Donghae volt az. Kihangosította, hogy mindketten halljuk mit mond.
- Igen? - szólt bele.
- Hyuk, figyelj, nincs sok időm! Fél óra múlva fel kell szállnom a buszra. Köszönj el Agie-től a nevemben. - hadarta, majd le is tette, mielőtt válaszolhattunk volna.
~ Ennyi volt? És mi van azzal, hogy "Később látjuk egymást"?? Neem, ezt így nem fogadom el!
- Hyuk, tudod hol kell felszállnia?
- Igen, tudom.
  Lehajtott fejjel közelebb léptem hozzá, majd megfogtam a kezét. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. 
- Oda tudnál vinni? - néztem fel rá könnyes szemekkel.