14. fejezet: Semmi keresni valóm itt

Donghae szemszöge:

(hallgasd)
- Majd én nyitom. - ugrott fel az asztaltól Kyuhyun, s az ajtóhoz rohant.
- Vajon ki lehet az ilyenkor? - nézett kérdően az ajtó felé Wookie, ám nem kellett sokat várnia, hogy választ kapjon kérdésére.
- Henry! - ugrott az érkező személy nyakába Kyuhyun. 
  Ahogy kimondta Henry nevét, mindenki feléjük kapta a fejét, én pedig csatlakoztam Kyu-ékhoz. Kyuhyun beinvitálta Henry-t, de ő nem akart bejönni.
- Beteg vagyok, nem akarok senkit se megfertőzni. - mutogatott a száját eltakaró maszkra - Csupán Donghae-től jöttem elbúcsúzni, azután itt se voltam.
- Ezt mégis hogy érted? - kérdeztem Henry-t.
- Ma este utazok Torontóba, s nem leszek itt, mikor bevonulsz. - magyarázta.
- Ááá, értem. - vakargattam a fejemet. Olyan sok minden történt az elmúlt napokban, hogy el is feledkeztem róla, hogy már csak két nap, s két éves búcsút kell vennem a jól megszokott életemtől, a barátaimtól, és ... Agie-től.
- Henry! - kiáltotta Leeteuk. Hangja hallatán sikerült visszazökkennem a valóságba. - Gyere, csatlakozz hozzánk.
- Dehogy, nem akarok én zavarni. - ellenkezett.
- Te sose zavarsz. - vágtam hátba, majd betoltam őt a konyhába. 
  Leültettem arra a székre, ahol pár másodperce még én ültem, én pedig hoztam magamnak egy másikat.
- Hát te lennél az a bizonyos hölgy, ki elcsavarta a hyung-om fejét? - kérdezte mézédes hangon Agie-től.
- Hya! - szóltam rá, mire egy gúnyos mosolyt kaptam jutalmul.
- Don't worry. Még ha akarnám se tudnám lecsapni őt a kezedről. Hisz nézz csak rá ... teljesen elpirult.
- Hogy mi? - kapta fel a fejét Agie, majd mindkét kezét az arcára szorította, ezáltal próbálva eltakarni pirult arcát.
  Agie reakcióján egy jót kacagtunk, én pedig egy puszit nyomtam az arcára, próbálván ezzel megnyugtatni őt.
- Amúgy mióta váltottál vissza a szemüvegre? - kérdezte Henry.
- Mióta nem találom a kontaktlencsémet. 
- Még mindig nem adtad neki vissza? - szólt Kangin, mire felkaptam a fejemet.
- Az elején még vicces volt, de már egyáltalán nem az. - szólalt meg Siwon is - Add neki vissza!
- Ti tudjátok, hogy kinél van a kontaktlencsém? - meresztettem a meszemet hol Kangin-ra, hol pedig Siwon-ra.
- Persze, mindenki tudta rajtatok kívül. - vágta rá halál nyugodtan Leeteuk. - Azért nem szóltunk, mert azt hittük, csak egy napig fog tartani.
- De most már tényleg add neki vissza! - mondta Ryeowook, majd odaadta a két bögre forró teát Agie-nek és Henry-nek. - Hallod Yesung!?
- YESUNG!? - törtem ki magamból. - Szóval te voltál az?
- Igen én, de nyugodj meg, jó? Elmagyarázom.
- Azt ajánlom is.
- Agie azt mondta, a szemüveges pasikat szereti. De mivel te nem vagy hajlandó szemüveget hordani, gondoltam rásegítek egy picit.
- Szóval ezért. - motyogtam, majd Agie-re néztem, ki mosolyogva csak ennyit mondott:
- Miattam nem kell szemüveget hordanod ... ha te jobban szereted a kontaktlencsét, hordj azt!
- Yesung, ide velük! - fordultam felé kinyújtott karommal.
- Nincs nálam. - emelet fel minkét kezét.
- Hogy mi? Akkor mégis kinél van?
- Agie-nél. - mondta.
- He? - nézett Agie lepetten Yesung-re.

Agie szemszöge:

- Hogy érted azt, hogy nálam van? - kérdeztem Yesung-től.
- Emlékszel arra a kis fekete dobozra, amit tegnap még indulás előtt adtam neked?
 "Ne nyisd ki, csak vigyázz rá!" - vágott az eszembe Yesung mondata, mire felugrottam, s a szobámba rohantam. Az éjjeliszekrényen volt a doboz, gyors felkaptam, majd visszarohantam a konyhába.
- Ne fuss, még a végén elesel! - kiabálta Eunhyuk míg az asztalhoz nem értem.
- Tessék. - nyújtottam Donghae felé a dobozkát. Óvatosan kinyitotta, majd rámeredt a doboz tartalmára.
- Hogy én már hányszor elmentem e mellett a doboz mellett, te jó ég. - tört ki belőle.
- Mégis hányszor? - húzta össze a szemöldökét Hyuk. Egymásra néztünk Hae-vel, s elkezdtünk kacarászni. - Hé, most meg miért nem válaszoltok?  
- Én azt hiszem tudom. - motyogta nevetve Leeteuk, mire Hyuk még érdeklőbb pillantásokat vetett ránk.
- Úgy tűnik, hála nekem megoldódott egy rejtély. - húzta ki magát büszkén Henry - Szívesen. - mosolygott, majd egy nagyot kortyolt a teájába. - Áh, ez nagyon finom.
- Nélküled sose jöttünk volna rá. - bökte Donghae oldalba Henry-t egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Ugye hogy! - gúnyolódott tovább Donghae-val, ki láthatóan értette a tréfát.
  Henry tényleg nem maradt sokáig, alig telt el negyed óra, s már el is ment.
- Jobbulást! - kiabáltuk utána az ajtóból. Henry elmosolyodott, s vadul integetni kezdett felénk ... azután el is indult a lift irányába.
  Távozása után páran még visszamentünk a konyhába.
- Mi lesz ma veled? - kérdezte aggódó pillantásokat vetve rám Donghae.
- Ezt hogy érted?
- Hát, ha mi elmegyünk, te egyedül maradsz.
- Nyugi, fel tudom találni magamat. Meg beszélni is tudok, ha esetleg ki mennék a városba ... nem vesznék el.
  Válaszként megpuszilta a homlokomat.
  Belekortyoltam a teámba, ám alighogy lenyeltem, Kyuhyun a nevemet kiáltotta.
- Mi a baj, Kyu? - meredtünk rá egyszerre Donghae-val.
- Már semmi. - válaszolta.
  Nem tudtunk rájönni, mi miatt kiáltott rám, így nem is törődtünk vele.(hallgasd)
  Egy fél órán belül a srácok már indulni készültek a próbaterembe. Ismételten kaptam Leeteuk-től egy cetlit, Donghae-től meg a telefonját. Siwon hozott nekem egy, az elmondása szerint "gyönyörű, romantikus" vígjátékot, melyhez volt angol felirat, s amit unalmamban esetleg majd megnézhetek.
  Délelőtt egy kisebb túrára indultam. Tudtam, hogy nincs sok minden, amit tudnék ma csinálni, ezért úgy döntöttem, készítek valami finomságot nekik estére. El is látogattam egy kisebb boltba, ahol megvásároltam minden hozzávalót. 
  Visszaérvén a dormba, összedobtam valamit magamnak, majd bekapcsoltam a Siwon-tól kapott filmet. Igaza volt, tényleg gyönyörű.
  Nyújtóztam egy nagyot, s átmentem a konyhába. Elmostam a koszos tányért és evőeszközt, majd nekiálltam a sütimnek. Alig kezdtem el, valaki kopogtatott az ajtón. ~Vajon ki lehet az?
  A kezemet törölgetve az ajtóhoz rohantam.
- Igen?
- Á, Agie! Én vagyok az Lee Soo Man, kérlek nyisd ki az ajtót. A srácok itthon hagytak valamit, s elugrottam érte, de kulcsot nem adtak ... mondták, hogy te itt vagy.
- Áá, persze ... máris nyitom. - kapkodva kizártam, majd ajtót nyitottam Soo Man úrnak. ~Milyen rendes ember, hogy ő maga jön el azért, amit a srácok hagytak otthon. - gondoltam magamban.
- Köszönöm. - mosolygott, majd a konyha felé vette az irányt. Követtem őt.
  Egy ideig csak meredten nézett a konyhaasztalra. Hirtelen megfordult, s rám szegezte pillantását. De ez már nem volt az a kedves arc, amit akkor láttam, mikor beengedtem őt. Tekintetétől kissé megrémültem.
- Hazudtam. - mondta légies könnyedséggel - Igazság szerint nem valamiért jöttem, hanem valakihez ... hozzád.
- Ezt hogy érti? - kérdeztem félénken.
- Benéztem a próbaterembe, s mivel láttam, hogy mindannyian gyakorolnak, tudtam, hogy egyedül leszel ... pont ahogy szerettem volna.
- Elnézést, de még mindig nem értem. - kértem illendően bocsánatot - Megtenné, hogy elma...
- Megkérlek rá, hogy menj el! Mármint vissza az országodba.
  Elakadt a szavam, egy hang se volt képes elhagyni a számat. Teljesen ledöbbentem, s az elnök jéghideg pillantása csak még inkább megrémisztett. Nem tudtam, mit tegyek, vagy hogy mit válaszoljak.
- Tessék, itt a repülőjegy. - húzott elő egy borítékot a zakója felső zsebéből - a gép három óra múlva indul, addig nyugodtan összepakolhatsz, s egy taxit fogva kiérhetsz a reptérre.
- De...
- Még mindig nem érted? Semmi keresni valód nincs itt. Csak gondot okozol nekik. És mégis milyen áron? Mit gondolsz, mi lesz a kis kalandotok végkimenetele? Házasság? Na ne nevettess! Nagyon jól tudod, hogy két nap múlva bevonul ... neked meg ha jól tudom ott az egyetem. Akkor hát mi lenne, ha most, ebben a pillanatban véget vetnénk ennek a kis álomvilágnak? Mindenkinek ez lenne a legjobb. Neked is, nekem is ... és nekik is.
  Teljes mértékben ledermedtem. Csak álltam előtte, mint egy rakás szerencsétlenség, az agyam pedig megállás nélkül kattogott.
- Hidd el, ez a legjobb döntés. Jót tennél nekik. - egy elégedett mosoly kíséretében sarkon fordult, s kisétált a bejárati ajtón.
  Nem tudtam mit tegyek. Mi fog történni, ha elmegyek? És ha nem megyek el? Ha nem engedelmeskedem neki, újra felkeres, s akkor már kétlem, hogy ilyen "kedves" hangnemben beszélne velem.
  Hangos sistergés zökkentett ki gondolataimból, mire azon nyomban a tűzhely felé vetettem pillantásomat. Szinte már ömlött ki a víz a tűzhelyen felejtett edényből. Odarohantam, s villámgyorsan lekapcsoltam a tűzhelyet. Olyannyira nem voltam észnél, hogy bár tudtam, tűzforró az egész edény, képes voltam rongy nélkül felemelni a fedőt, melynek következménye képen egy hatalmas sikítás hagyta el a számat.
- Ez nem igaz. - sziszegtem a kezemet szorongatva. - Hogy lehetek ilyen hülye?!
  Erre ismét eszembe jutottak Lee Soo Man szavai: "..mi lenne ha most, ebben a pillanatban véget vetnénk ennek a kis álomvilágnak?" Lábaim megremegtek, s a földre rogytam. Csak úgy potyogtak a könnyek a szememből szakadatlanul. A szívem ugyanúgy sajgott, mint a jobb kezem ... képtelen voltam eldönteni, vajon melyik fáj jobban.
- Agie, Agie!! - kiabálta egy ismerős hang a nevemet. 

Donghae szemszöge:

(hallgasd)
- Srácok, 10 perc szünet. - mondta a koreográfusunk, mire mindannyian hullafáradtan zuhantunk a földre.
- Kivagyok. - nyögte Eunhyuk, majd lefeküdt mellém a földre.
- Én is. - értettem egyet vele - Hali, kölcsön adnád a telefonodat? Felhívnám Agie-t, hogy minden rendben van-e.
- Nem kéne ennyire féltened őt, hisz nem kisgyerek. Nesze, itt van. - mondta, s már nyomta is a kezembe a készüléket.
  Gyors tárcsáztam a számot, ami azonnal ki is csöngött. Csak csöngött és csöngött ... végül az üzenetrögzítő hangja csendült fel. Megrémültem. ~Vajon miért nem veszi fel, csak nem ... csak nem történt vele valami rossz?
- Teuk, kéne a kocsikulcsod. - kiáltottam a leader-ünk felé - Tessék! - adtam vissza Hyuk telefonját.
- Mi a baj? - kérdezték tőlem egyszerre.
- Agie nem veszi fel a telefont. Rossz előérzetem van, muszáj hazamennem.
  Furcsa módon egyikőjük sem ellenkezett. Teuk odadobta nekem a kulcsokat, s már épp kiléptem a teremből, mikor Hyuk utánam kiáltott.
- Várj meg, én is megyek.
  Lefutottunk a parkolóba, s már úton is voltunk a dorm felé. 
- Próbáld még egyszer felhívni. - kértem Hyuk-öt, aki villámgyorsan tárcsázni kezdte a telefonomat. Ismét nem vezte fel.
  Úgy fél úton jártunk, mikor Hyuk felfigyelt valamire.
- Hae, ez nem Soo Man kocsija? - mutatott az egyik autó felé, ami nekünk szemben jött. 
  Amint elhaladt mellettünk, bebizonyosodott Hyuk gyanúja: Soo Man ült a volánnál.
- Ugye nem nálunk volt? - kérdezte aggódva.
- Remélem.
  Nemsokára meg is érkeztünk. Amilyen gyorsan csak tudtunk, felrohantunk a 12. emeleti lakásunkba. Benyitottunk, mire az ajtó gond nélkül kitárult előttünk.
~Valami nincs rendben, tisztán emlékszem, a lelkére kötöttünk indulás előtt, hogy zárja magára az ajtót.
- Agie, Agie! - üvöltöttem a nevét amint beléptem az ajtón, de nem jött válasz. Rémültem pásztáztam végig a házat. Ahogy a konyha felé pillantottam a vér is megfagyott bennem. A tűzhely előtt összerogyva, a kezét szorongatva kuporgott. Hirtelen felemelte fejét, s könnybe lábadt szemekkel nézett rám.
- Agie! - kiáltottam újra. Gondolkodás nélkül odarohantam hozzá - Mi történt?
- Semmi, semmiség. - törölgette könnyeit.
- A kezed...
- Csak megégettem.
- Csak? - emeltem fel a hangomat - Csak úgy senki sem égeti meg a kezét. Mutasd, hagy nézzem. - nyúltam a keze felé, de elrántotta előlem.
- Hagyd, majd én elintézem. - azzal felállt, s a hideg vizet megnyitva, alá nyomta a kezét.
- Hyuk, hozd ige az elsősegély dobozt. - szóltam beki.
- Mondtam, hogy elintézem. - makacskodott továbbra is Agie - Ne törődjetek velem!
- Az sajnos nem fog menni. - megfogtam a vállát, s magam elé fordítottam őt. 
  Hyuk odaadta a dobozt, én pedig elővettem belőle az égésre való krémet. Miután bekentem a tenyerét  és az ujjait, gézzel bekötöztem neki azt. Nem tudtam nem sajnálni őt ... egész idő alatt próbálta visszatartani a könnyeit.
- Kész is van. Most már meséld el, mi történt valójában?
- Semmi.
- Ne makacskodj!
- Készíteni akartam nektek valamit estére, de figyelmetlen voltam, s rongy nélkül vettem le a fedőt.
- Hogy lehettél ... - kezdtem bele a szidásba, de nem bírtam befejezni a mondatomat. Az a fájdalmas tekintet, mellyel az asztalt kémlelte ... szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy más is van a háttérben, nemcsak  az égésseb.
- Hae, ez meg micsoda? - kérdezte Eunhyuk. Egy borítékot tartott a kezében. - Itt volt az asztalon.
- Mi van benne? - kérdeztem tőle, míg odaértem hozzá.
- Ez egy.. - akadt el Hyuk szava.
- Egy repülőjegy, ami Szlovákiába szól. - mondtam gépiesen, majd Agie-re pillantottam. - Ma indul, este nyolc-kor.
  Nem hittem a szememnek. El akar menni? Képes lett volna szó nélkül itt hagyni minket? Nem, az nem lehet ... nem tudnám elképzelni, hogy képes lenne lenne szó nélkül lelépni.
- Mi ez a jegy? Honnét van? - kérdezgettem őt, de nem válaszolt. Ekkor hirtelen eszembe jutott, kit is láttunk az úton. - Lee Soo Man. - mondtuk egyszerre Hyuk-kel.
- Ugye nem? - kezdte Hyuk - Mond, hogy nem az elnök járt itt, s hozta ezt neked?
- Mégis ki más lehetett? - fordultam Hyuk felé, majd ismét leültem Agie mellé. Közelebb hajoltam hozzá, és szorosan átöleltem őt. - Verd ki a fejedből mindazt amit mondott. Egy szó sem igaz belőle. Nem vagy púp a nyakunkon, és senkinek sem okozol problémát. - súgtam a fülébe - Ne félj, vigyázok rád.
- De miért? - szipogta - Miért vigyázol rám?
- Mert szeretlek. És, mert nem akarlak elveszíteni.
- Két nap, s úgyis vége. - motyogta alig hallhatóan.
- Ez nem igaz! Hát ennyire bízol bennem? Ennyit jelentek a számodra, hogy azt feltételezed rólam, csak úgy elfelejtelek majd téged?
- Nem, én csak..
- Nincs csak, oké? Felejtsd el, amiket mondott! 


Agie szemszöge:

(hallgasd)
  Eunhyuk felhívta a többieket, hogy nem mennek vissza a próbára. Bármennyire is próbáltam, képtelen voltam megértetni velük, hogy nyugodtan egyedül hagyhatnak, nem fogom megölni magamat. Hae makacsul ragaszkodott hozzá, hogy egy tapottat sem mozdul mellőlem.
  Próbáltam kiverni a fejemből Soo Man szavait, de azok megállás nélkül ott visszhangoztak elmémben. Egyre kétségbeesettebb lettem, nem tudtam mi tévő legyek. Persze ezt Donghae-ék elől próbáltam leplezni, nagy sikerrel.
  Eunhyuk-ék készítették el a vacsorát. Én is szerettem volna segíteni nekik, de nem engedték ... a kezem miatt.
- Hisz jobb kezes vagy. - kezdte Hyuk aggódva - Enned is nehézkes lesz, nemhogy segíteni a főzésben. Majd mi megoldjuk, te csak pihentesd a kezedet, hm? - a végén egy apró mosoly kúszott arcára. Bólintottam egyet jelezvén, felfogtam, mit akar mondani ezzel.
  Donghae alig beszélt velem ez idő alatt. Úgy tűnt mérges rám, viszont nem mertem megkérdezni tőle dühének okát.
  Úgy nyolc körül hazaértek a többiek is.
- Óó, micsoda illatok! - szippantott egy nagyot a levegőbe Yesung.
- Ez azt jelenti, hogy ma este nem kell főznöm? - kérdezte Ryeowook vigyorogva.
- Ma este felváltottunk téged. - szólt mosolyogva Eunhyuk, majd elkezdte szétrakni a tányérokat. - De ebből nem lesz rendszer, felfogtad?
- Fel, fel. - legyintett Hyuk felé Ryeowook.
- Agie, gyere, kész a vacsora. - kiáltotta a nevemet Eunhyuk.
- Megyek. - odasiettem az asztalhoz, majd leültem a szokásos helyemre, Eunhyuk és Donghae közé.
- Hé, veled meg mi történt? - mutogatott a kezem felé Leeteuk.
- Te jó ég, minden rendben? - sopánkodott Ryeowook.
- Persze, minden oké. - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Na de mégis mi történt? - érdeklődött Kangin.
- Megégette a kezét. - vágta rá Donghae még mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Áá, szóval ezért nem jöttetek vissza próbára. - bólogatott Leeteuk.
- Lássunk hozzá, nehogy kihűljön. - szólt Hyuk, mire mind elkezdtünk enni.
  Én voltam az egyetlen, aki kanállal evett mindent, ugyanis bal kézzel nem tudom használni a pálcát. Ám nem sok falad ment le a torkomon. Nem az, hogy nem voltam éhes. Inkább magam alatt voltam, s épp ezért nem volt étvágyam .. és kicsit furcsán is éreztem magamat, amit a szemben velem ülő Leeteuk meg is szólt.
- Agie, minden rendben? Olyan sápadtnak tűnsz.
- Minden rendben. - mosolyogtam, majd folytattam az evést.
  A vacsora végeztével mindenáron segíteni akartam, így a könnyebb edényeket én hordtam ki a mosogatóba. Ahogy az utolsó edényt belehelyeztem a mosogatóba, a gyors fordulat miatt megszédültem picit.
- Hé, jól vagy? - kapott utánam Donghae, ki épp mögöttem állt.
- Persze, csak megszédültem. - mosolyogtam rá, ám ez nem törte meg aggódó pillantását.
  Elindultam a nappali felé, ám alig tettem pár lépést, elkezdett forogni körülöttem a világ. Az utolsó dolog amire emlékszem Donghae vad üvöltése volt ... az én nevemet kiabálta szakadatlanul. 
  Ami az után következett, azt már teljes egészében elárasztotta az a furcsa hófehér fény, amely szinte egy másodperc töredéke alatt változott át korom feketévé.