8. fejezet: Minden rendben ... vagy mégsem?

Donghae szemszöge:


  (hallgasd)Este, mikor végre hazaértünk, semmi mást nem akartam jobban, minthogy újra láthassam Agie-t. Reméltem, hogy nem aggódott egész nap a cikk miatt.
- Jó tanács. - fordult felém Leeteuk, mielőtt be mentünk volna - Ne titkolózz! Mindent mondj el időben, érted?
- Igen. - bólintottam.
  Hogy ezt mire is értette pontosan? Legszívesebben bele sem gondolnék ... de mégis muszáj, ugyanis nem tudok elfutni előle.
  Nagy levegőt vettem, majd követtem Teuk-öt. A többiek már az asztalnál ültek. Megpillantottam Agie-t, mire rájöttem, hogy még mindig bús a tekintetem a gondolataim miatt. Láttam, ahogy feláll, és egyre közelebb jön hozzám, s mikor végre megállt előttem, egy mosolyt varázsoltam az arcomra. Nem volt ez hazugság, tényleg örültem ... örültem, hogy újra láthatom őt. De a szavak valahogy nem akartak kijönni a számon, s gondterhelt tekintete, mellyel az én arcomat kémlelte csak még jobban fájdította szívemet. ~Nem akarom őt szomorúnak látni, soha többé. Vajon sikerül ezt elérnem? 
  Pont ezeknél a gondolatoknál hallottam meg Teuk hangját.
- Hé, mi ez a kihalt légkör? - nézett hol rám, hol pedig Agie-re.
- Mi-mi történt? - kérdezte Agie remegő hangon. Nem válaszoltam ... képtelen voltam. Ez még nem a megfelelő idő, hogy megtudja az igazságot. Nem akarom elrontani az utazását.
- Mi az, megnémultál? - bökött oldalba Leeteuk. Sóhajtott egy nagyot, majd Agie felé fordult. - Akkor én mondom. Minden rendben, nyugodtan itt maradhatsz. És azzal sincs semmi gond, hogy Donghae-val együtt vagytok ... mondhatjuk úgy is, hogy az SM áldását adta rátok.
- Mi? - meredt Agie Leeteuk-re. 
  Közelebb léptem hozzá, majd szorosan átöleltem őt.
- Hiányoztál. - súgtam a fülébe - Sajnálom, hogy eddig elhúzódott, de a főnök azt akarta, hogy mindenképp megjelenjek a Sukira-ban.
- A Sukira-ban? - nézett rám értetlenkedve.
- Bizony. - kezdte Leeteuk - Donghae-t úgy kifaggatták rólad, mint a fene.
- A menedzserünk ötlete volt, hogy így gyorsabban eloszlassuk a pletykákat.
- Értem. - válaszolt halkan. 
  Ismét átöleltem, s éreztem, ahogy lassan az ő kezei is körém fonódtak. Nem szóltunk egymáshoz, csak szorosan egymáshoz simulva öleltük egymást. Oda sem figyeltünk mi folyik körülöttünk. Az ami aztán visszazökkentett minket a valóságba, Yesung hangja volt.
- Enni nem akartok? - vetette oda nekünk a kérdést nevetve Yesung. 
- De igen. - szóltam vissza, s elindultunk az asztal felé. Már épp leültünk, mikor Hyuk hirtelen felállt. 

Agie szemszöge:

- Hé, Hyuk! Te meg hova mész? - kiáltott Siwon az épp távozni készülő Eunhyuk után.
- Nem vagyok éhes. - válaszolta - Megyek aludni. - meg sem várta, hogy utána szóljon bárki is, kiviharzott a bejárati ajtón.
  A srácok csak értetlenül néztek egymásra. 
- Wooki! - szólt oda Donghae Ryeowook-nak - Összedobnál valamit Hyuk-nek? Leviszem neki ... úgyis beszélnem kell vele.
- Azt én is meg tudom beszélni vele ... el tudom intézni - nézett komoly tekintettel Leeteuk Donghae-ra - De van amit nem. 
- Beszélnem kell Hyuk-kel ... nem csak arról. - pont ezeknél a szavaknál, Wooki Donghae kezébe nyomott egy tálcát, tele étellel. - Köszi. - szólt neki, és már indult volna az ajtó felé, mikor Leeteuk utána szólt.
- Donghae! Ne halogasd!
  Válasz helyett csak bólintott egyet, majd kilépett az ajtón. ~Mit ne halogasson? Ez zavaros.
- Fene... - hallatszott Ryeowook hangja - a rizst meg itt hagyta.
- Leviszem utána. - ajánlkoztam fel.
- Komoly? Köszi. - mosolygott Ryeowook - Tudod hol vannak, ugye?
- Megtalálom őket. - mosolyogtam vissza.
  Lépcsőztem, hisz csak egy emelet volt. Szerencsémre ugyanúgy volt minden ott is, mint a 12. emeleten. Az ajtóhoz közeledve egyszer csak Eunhyuk hangját hallottam meg. 
- Mit akarsz? - kérdezte, gondolom Donghae-t.
- Beszélnünk kell. - mondta nyugodtan. Ahogy az ajtóhoz értem láttam, hogy nyitva hagyták. Megálltam az ajtóban, és akaratlanul is, de hallgatózni kezdtem.
- Ha arra gondolsz, már tudok róla. - mondta Eunhyuk.
- Nem csak arról van szó.
- Hallgatlak. - szólt vissza flegmán Eunhyuk.
- Már több mint tíz éve ismerlek. Tudom, hogy valami nagyon böki a csőrödet. Mi az? Mondd el!
- Te tényleg mindent tudni akarsz, igaz? - Eunhyuk hangjától megrezzentem. Színtiszta gyűlölet hallatszott ki minden egyes szavából. - Hmm, nem is tudom, talán az zavar, ahogy bánnak veled. A "nagy" Lee Donghae egy külföldi csajjal, aki ráadásul a tagok dormjában lakik. Szerinted az fair? 
- Tehát jól gondoltam, tényleg Agie zavar. 
- Tévedsz! Semmi bajom Agie-el. Ha a helyedben lettem volna, gondolkodás nélkül ide hoztam volna én is. 
- Akkor mégis mi a bajod? - Donghae nyugodt hangja megváltozott. Érezhető volt, hogy már kezd ideges lenni.
- Az, ahogy kezelnek titeket. - Eunhyuk szinte már kiabált - Az én barátnőimmel miért nem voltak ilyen elnézőek? Bár, ha úgy vesszük nem kivételeztek veled sokat, hisz cserébe megrövidítették a napjaidat. - már megint ez a flegma hangnem. Bár nem az én legjobb barátom, mégis sajgott a szívem minden egyes szavától. Nagyon jól tudtam, hogy Donghae-hoz ő áll a legközelebb a tagok közül. Mégis így viselkedik vele.
- Szóval ez zavar annyira. 
- Ja, meg nincs kedvem a turbékolásotokat nézni nap, mint nap.
- Hh, te féltékeny vagy.
- És ha igen? Akkor mi van, he?
 ~Mi, mi folyik itt? Teljesen összezavarodtam. Mi az, hogy 'megrövidítették a napjaidat'? Meg, hogy 'féltékeny vagy'? Nem értem, semmit sem értek. Egész nap szinte semmiről sem tudtam, este pedig mindenki úgy beszél, hogy abból egy szót sem értek. Most akkor az én hibám ... miattam ilyen ellenszenves Eunhyuk Donghae-val? Vagy nem? 
  Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a zavart, ami a fejemben volt, s újra tisztán lássak. De még mindig nem értettem semmit sem. Véletlenül nekimentem az ajtónak, ami kitárult, ők pedig megláttak engem. 
- Agie - szólalt meg Donghae.
- Csak nem a pasidat jöttél megvédeni? - méregetett Eunhyuk - Ne félj, nem lesz semmi baja ... már amúgy is végeztünk. - majd megfordult, és az egyik szoba felé vette az irányt.
- Hyuk! - szólt utána Donghae.
- Végeztünk! - kiáltotta Eunhyuk.
- Hyuk! Hyukjae! - ordibálta, de Eunhyuk már vissza sem szólt.
  Donghae-ra pillantottam. Tekintete már megint szomorúnak tűnt. 
- Donghae, minden rendben? - kérdeztem. Felém fordult, s ekkor láttam meg könnyes szemét. Egy apró mosolyt ragasztva arcára válaszolt nekem.
- Persze. Gyere menjünk enni.
  Kézen fogva felsétáltunk a mi emeletünkre. A többiek már végeztek, így csak mi ketten ettünk. Donghae próbált vicces lenni, s én is úgy tettem, mintha teljes szívemből nevetnék ... de nem ment. Tudtam, hogy Donghae nincs jól. Összeveszett a legjobb barátjával, a lelki támaszával, mégis hogy lenne jól?


Donghae szemszöge:

  (hallgasd)Akárhányszor összeveszek Hyuk-kel, mindig úgy végzem, mint egy romhalmaz. Mindenki tudja ezt, s ezért ilyenkor nem is nagyon faggatnak minket, inkább megvárják, míg mi magunk oldjuk meg a problémáinkat. De félek, ezúttal nem fog ez olyan könnyen menni.
  Az egészben az a legrosszabb, hogy Agie miatt is aggódom. meg persze azt sem akarom, hogy szomorúnak lásson, s azt főképp nem, hogy ő is szomorú legyen.
  Vacsi után mindenki elment zuhanyozni, majd lefeküdtünk aludni. Még mielőtt ágyba bújtam volna, az ajtóban egy puszit nyomtam Agie homlokára, s mindketten bementünk a saját szobánkba. Már épp bebújtam a takaróm alá, mikor Teuk kissé mérgesen becsapta maga után az ajtót és felém nézett. Nem értettem hirtelen, mi baj. 

- Mondd csak, emlékszel még, hogy mit is mondtam, mikor hazaértünk? - förmedt rám Teuk - Azt mondtam, hogy ne titkolózz Agie előtt!
- Nem titkolózom. 
- Akkor miért nem mondtad el neki?
- A megfelelő pillanatban el fogom mondani neki. Addig meg nem akarom, hogy fölöslegesen aggódjon.
- És az mégis mikor lesz, he? Addig fogod húzni, míg végül valaki más szájából fogja hallani, hogy felcserélték Hyuk és a te bevonulásodat. Nagyon jól tudod, hogy öt nap múlva bevonulsz, és hogy akkor még ő itt lesz velünk. - nagy levegőt vett, s mikor kifújta újra megszólalt - Ajánlom, hogy igyekezz ... ne várd meg, míg valaki elkotyogja neki.
- Már késő. - az ajtó felé kaptam a fejem, és ledermedtem. Agie állt az ajtóban.

Agie szemszöge:
 
  Csupán egy apróság miatt akartam átmenni Donghae-ékhez, mikor hallottam, ahogy Leeteuk elkezd kiabálni. Megijedtem, és mikor azt is meghallottam, hogy pontosan mit is mond kíváncsi lettem. ~Donghae, mit titkolsz el előlem? - kérdeztem magamban, ám nem kellett sokáig várnom, hogy választ kapjak kérdésemre. Ledermedtem. Nem tudtam mit tegyek. Leeteuk utolsó mondatára élettelen hangon, szinte alig hallhatóan válaszoltam magamnak.
- Már késő. - mondtam. Donghae és Leeteuk rám meredtek. Nem gondoltam volna, hogy meghallják. 
- Agie. - dadogott Donghae.
- Én most magatokra hagylak titeket. - szólt Leeteuk, s kiment a szobából. Én még mindig az ajtóban álltam rezzenéstelenül.
~El akarok menni ... a szobámba ... nem akarok vele beszélni.
- Agie, én sa-sajnálom.
- Tényleg? Akkor miért nem mondtad el? Miért így kell megtudnom? - teljesen kifordultam önmagamból ... már nem bírtam visszatartani.
- Agie, én...
- Nem azt mondtad, hogy szeretsz? Meg, hogy meg akarsz védeni? Akkor miért titkolózol? - már éreztem, ahogy az esőfelhők gyülekeztek a fejem fölött.
- Agie.. - lépett közelebb felém, mire elkezdtem hátrálni.
- Ne gyere közelebb. - ekkor már eleredtek a könnyeim. Donghae ismét közeledni próbált felém. - Azt mondtam ne gyere közelebb! - az arcára pillantva láttam, hogy már az ő szemében is könnycseppek ragyognak - Nem akarok beszélni veled. - mondtam, majd kirohantam a szobából.
  Hallottam még, ahogy Donghae utánam kiabál, de egyáltalán nem figyeltem oda. Berohantam a szobámba, s ismét zokogni kezdtem ... ma már másodszor. ~Ilyen nehéz valakit szeretni? Ennyire fájdalmas?
  Ott gubbasztottam az ágyamon, s az arcomon megállás nélkül forró könnycseppek csordultak végig, míg aztán le nem pottyantak a kezemben szorongatott párnára.
  Donghae olyan, mint egy nagyra nőtt kisgyerek. Mindig is így gondoltam, de most már meg is bizonyosodtam róla. Nem értem, mi olyan nehéz abban, hogy egyszerűen elém álljon, és megmondja, hogy ekkor vonulok be katonának. Mi olyan nehéz ebben? Hisz nagyon jól tudtam, hogy idén be fog vonulni, nem volt ez olyan nagy titok számomra. Titkolózik ... hazudik és ... és én még mindig szeretem. Talán ez fáj most a legjobban, ezért sírok itt, mint egy kisbaba ... mert akármennyi hülyeséget is csinál, én még mindig szeretem őt. Képtelen vagyok elfelejteni azt, hogy én szeretem ezt a marhát. Akármennyire is haragszok rá, nem tudnék úgy tekinteni rá, mint Leeeteuk-re, Eunhyuk-re, vagy mondhatok bárkit a bandából. Ő örökre egy különleges személy lesz a szívemben. Bármit is tesz, bármi is fog történni, úgy érzem, ez örökre így fog maradni.
  Annyit sírtam, hogy már a fejem is elkezdett fájni, ezért előkerestem egy fájdalomcsillapítót a bőröndömből. Miután bevettem a tablettát, lassan álomba szenderültem.
  (hallgasd)Másnap reggel kopogásra lettem figyelmes. Lassan kinyitottam a szemem, s felültem az ágyon. 
- Agie, én vagyok az Leeteuk. Bejöhetek? - mondta az ajtó túloldaláról.
- Gyere. - eléggé ramaty volt még a hangom. Lassan kinyílt az ajtó, s belépett Leeteuk.
- Jól vagy? - tért a lényegre - Figyelj, sajnálom ami tegnap történt.
- Nem neked kell bocsánatot kérned. Inkább én köszönöm, hogy megtudtam ... még ha nem is tőle. - egy boldogtalan mosollyal zártam szavaimat.
- Tudod, hogy milyen, nem akarja, hogy mások aggódjanak miatta. Viszont ez néha visszaüt ... mint most is. - kínos csend ült körénk, majd Leeteuk újra megszólalt. - Beszélned kéne vele. Nem hajlandó kijönni a szobából. Egész éjjel sírt, most pedig a takaró alatt bujkál. - kis ideig gondolkodtam.
- Legyen. - szólaltam meg végül - Á, nagyon jól nézhetek ki. - mondtam viccelődve.
- Hidd el, Donghae-nál nem jobban. - mosolygott Teuk. - Gyere, együnk valamit, azután pedig rángasd ki valahogy, kérlek.
- Megpróbálom. - mosolyogtam.
  Kimentünk a konyhába. Szerencsémre mindenki ott volt. Képtelen voltam eltakarni a szemeim, viszont ahogy észrevettem, senki sem figyelt rá, hogy nézek ki. Mindenki mosolyogva köszönt nekem, kivéve egy valakit ... Eunhyuk-öt. Az asztalnál ült, s mikor meglátott, abbahagyta az evést és eléggé mérgesen méregetett engem.
- Gyere, ülj le. - szólt nekem Wooki.
- Nem ülök le. Viszont megkérhetlek valamire?
- Mi lenne az?
- Rakd össze Donghae reggelijét egy tálcára. 
- Rendben, csak egy perc. - mosolygott rám, majd én is elmosolyodtam.
-Még mindig pátyolgatod őt? - tört ki Eunhyuk - Az az ember, aki miatt, most így nézel ki, ott gubbaszt a szobájában, s arra sincs elég bátorsága, hogy eléd tolja a pofáját, és bocsánatot kérjen tőled. De te még mindig úgy viselkedsz, mintha ő lenne az áldozat.
- Hyuk, fejezd be! - kiáltott rá Leeteuk.
  Nem bírtam tovább. Akárki is ő, egyszerűen nem bírtam tovább magamban tartani a gondolataimat.
- Mióta mondod meg te nekem, hogy mit csináljak, s mit ne. Ha meg akarok bocsájtani neki, akkor meg fogok bocsájtani neki, ha pedig haragban akarok lenni vele, azt is megtudom oldani. Viszont ezt már nem bírom tovább nézni. Te vagy a legjobb barátja, mégis úgy beszélsz róla, mintha egy utolsó senki lenne számodra. Ha velem van bajod, szólj, összepakolok, és már itt sem vagyok. De légy szíves annyit engedj meg nekem, hogy azt csináljak, amit szeretnék. És én most beszélni akarok Donghae-val. Ennyi. - láttam, hogy mindenki meredten bámul rám, de nem érdekelt. Wooki odaadta a tálcát, én pedig elindultam Donghae szobája felé. Míg mentem hallottam amit Siwon mondott.
- Szerintem Agie-nél hatásosabb fejmosást sosem kapott volna. Nézz csak rá, hogy megszeppent.
  Bekopogtam. Nem jött válasz, így benyitottam. Lassan beléptem a szobába, majd becsuktam magam mögött az ajtót. A jobb oldali ágyon ott feküdt Donghae. Csak a feje búbja látszódott ki a takaró alól, amit a fejére húzott. közelebb mentem hozzá, s megsimogattam a feje búbját. 
- Jó reggelt álomszuszék. - mondtam mosolyogva. 
  Hangom hallatára hirtelen lerántotta a paplant magáról, s felém fordult. Leeteuk-nek igaza volt, olyan vörösek voltak a szemei szegénynek.
- A-Agie! - szólalt meg halkan - Sa-sajnálom. - alig bírta kimondani, s mire sikerült elcsuklott a hangja.
- Gyere, egyél. - mutattam a tálcára.
  Leültem mellé az ágyra, s egy kis asztalt húztunk magunk elé. Már épp enni készült, mikor hirtelen megszólalt.
- Te már ettél?
- Még nem. - feleltem. 
- Akkor tessék. - nyújtotta felém pálcáját, amiben egy darab húst tartott. 
- Nem vagyok éhes. - mosolyogtam.
- Addig nem eszek, míg te sem. 
  Elfogadtam az ajándékát, ám mikor elkezdtem rágni, könnyek szöktek a szemembe. Eszembe jutott, hogy nemsokára bevonul. ~Nem hiszem el, nem is akarom elhinni. Mikor lesz újra ilyen szép pillanatunk? Nem akarom, hogy elmenjen.
- Agie! - szeppent meg Donghae.
- Semmi bajom. - mosolyogtam - Ezek csak örömkönnyek. - elkezdtem letörölni őket, de Donghae gyorsabb volt.
- Örömből se sírj. Fájdalmas látnom, hogy bármi miatt is sírsz ... még ha az jó dolog is. - törölgette a könnyeimet, én pedig bólintottam egy aprót.
  Gondolkodni sem voltidőm, mikor észrevettem, ahogy Donghae kajai körém fonódnak. Oly szorosan ölelt, hogy azt hittem nem kapok levegőt. Mikor én is átöleltem őt, már engedett a szorításból egy picit. Hallottam minden egyes szívdobbanását, amely megnyugtatott. Lassacskán rádőltünk az ágyra, de még mindig ugyanúgy öleltük egymást. Egyikőnk sem akarta elengedni a másikat. Belefúrtam az arcom mellkasába, s beszívtam kellemes illatát. Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Mintha egy álom lenne az egész. Egy gyönyörű álom, olyan, amilyennek senki sem akarja, hogy valaha is vége legyen. Soha ... soha.