3. fejezet: Seoul-i varázslat

Donghae szemszöge:

  (hallgasd)Gyönyörű nap ez a mai. Nemcsak, hogy találkoztam ezzel a lánnyal, aki egyetlen pillantásával elvette a józan eszemet,-azt a keveset is ami egyáltalán volt-még azt is megengedte, hogy az egész napot vele töltsem el. Na jó, igazából nem ezt engedte meg ... én csak egy kísérő vagyok a számára, aki bemutatja neki Seoul ezen részét. De még így is boldog vagyok. Ó Istenem, bárcsak ő is ugyanúgy tekintene rám, mint ahogy én tekintek most őrá.
- Donghae? Minden rendben? - kérdezte Agie, mire újra visszatértem a való világba.
- Mi? Persze, minden rendben. - csaltam egy apró mosolyt az arcomra, s közben a fejemet vakartam. 
- Akkor jó ... picit furcsa voltál az előbb - az arcán látszott, hogy hisz nekem, de még mindig aggódó pillantással fürkészte az arcomat.
- Nem, nem, semmi bajom - mosolyogtam. Válaszomra az ő arcán is végigfutott egy mosoly.
  Sétánk során bemutattam neki pár érdekességet, elmagyaráztam neki, mi mit jelent, s közben pár viccet is meséltem neki, amelyeken ő jóízűeket kacagott. Ahogy sétálgattunk nem messze tőlünk megláttam egy ajándékstandot.
- Gyere, nézzük meg azt a standot! - javasoltam neki.
- Jó, nézzük! - mondta, majd elindultunk a stand felé.
  Mikor odaértünk Agie szája tátva maradt a látványtól.
- Mennyi minden - csodálkozott - és milyen aranyos cuccok.
- Mi a kedvenc színed? - kérdeztem tőle.
- Kék és a lila, miért?
- Akkor próbáld fel ezt! - majd a fejére tettem egy tengerkék színű siltes sapkát - nézd meg, szerintem nagyon jól áll.
- Ez cuki. - mondta, a tükörbe nézegetve a sapit - tetszik a lepkés minta. 
- Akkor vegyük meg. - vágtam rá rögtön.
- Dehogy, annyira nem tetszik. - mentegetőzött. Én csak mosolyogtam.
 Míg ő nézelődött, én észrevettem egy aranyos plüss bohóchalat.
- Mindjárt jövök ... csak egy perc. - szóltam neki.
- Oké. 
 Lassan odébb mentem, közben figyeltem, nem figyel-e engem. Amilyen gyorsan csak tudtam megvettem a kiszemelt állatkát, majd a hátam mögé rejtve mentem vissza hozzá.
- Van egy meglepetésem a számodra. - mondtam neki fülig érő mosollyal az arcomon. Ő értetlenkedve nézett rám. - tadáá - nyújtottam felé az előbb vett plüsshalacskát.

- Jéé, de aranyos - mondta meglepődve - kinek vetted?
- Ez a tiéd.
- Mi? Az enyém?
- Aha. Hogy mindig emlékezz rá, ki vezetett téged körbe Seoul-ban. - közben rákacsintottam.
- De én ezt nem fogadhatom el. - ellenkezett.
- Miért ne fogadhatnád el ... tessék. - majd a kezébe nyomtam.
- Köszönöm - olyan halkan mondta, szinte suttogott.
- Szívesen ... és mi lesz a neve?
- A neve?
- Igen. Vagy nem akarsz nevet adni neki?
- Hmm... - töprengett - akkor legyen Némó.
- Némó, mint a mesében?
- Aha ... hisz ő is bohóchal. - majd egy apró mosoly jelent meg az arcán. Én megint leblokkoltam. 
  Ábrándozásomból egy ismerős dallam rántott vissza a valóságba. 
- Te is hallod? - kérdeztem Agie-t.
- He? Mit?
- Sorry sorry... te nem hallod? - pár másodpercig hallgatóztunk, majd megszólalt.
- Most hogy mondod, már hallom. - mondta döbbent arccal.
- Honnét jöhet? - kérdeztem magamban, mikor megláttam... Nem messze tőlünk pár srác a Sorry sorry-t táncolta és ez egyik srác közülük toborozta a járókelőket. Erre remek ötletem támadt. - Gyere, menjünk mi is. - majd megfogtam a kezét, és futottunk mi is a táncosokhoz.

Agie szemszöge:

  - Gyere, menjünk mi is. - mondta Donghae, majd megfogta kezemet és elkezdtünk futni. 
  Fogalmam sem volt hova megyünk. Ahogy futottunk egyre jobban hallottam a dalt... tényleg a Sorry sorry volt, majd észrevettem hova is megyünk. Pár fiatal táncolt, és minden arra járó személyt próbáltak bevonni a táncba.
- Tudod a Sorry sorry-t? - kérdezte Donghae hatalmas mosollyal az arcán.
- A refrén részt, a többit annyira nem. - magyarázkodtam.
- Azt majd improvizálod ... gyere - és behúzott a többi táncos közé, akik azonnal helyet adtak nekünk.
  Pont a refrénnél léptünk be. Elkezdtünk táncolni, közben néha-néha egymásra pillantottunk. Mikor vége lett a dalnak mindenki ujjongott, és ötösöket osztogattunk egymásnak.
- Wao ... nagyon ügyes vagy, eszméletlenül táncoltál, mintha te is SuJu tag lennél.
- Én csak... - végig sem mondhattam, mikor egy lány a táncosok közül odajött hozzánk.
- Nagyon jól toltátok, köszönjük, hogy csatlakoztatok. - mondta. (hallgasd) Mikor Donghae-ra nézett egy pillanatra ledermedt. - Megkérdezhetem, te nem Lee Donghae... - mire végigmondhatta volna Donghae a fejére húzta a sapkáját, megragadta a kezemet, és elkezdtünk futni.
- A francba! - morgott magában.
  Én alig bírtam lépést tartani vele. Közben hallottam, hogy páran utánunk futnak ... megijedtem. Futottunk, ahogy csak bírtunk. 
- Erre - szólt Donghae, majd egy szűk utcácskára mutatott. 
  Amint a fordulóhoz értünk Donghae hirtelen megrántotta a kezem, így én voltam az első, aki bement az utcába, majd ő következett. Elém ugrott és a falhoz nyomott ... közben próbált eltakarni, mintha engem üldöztek volna s nem őt. A keze mögül láttam, hogy a követőink elmennek. Ekkor Donghae-ra néztem, aki épp ugyanekkor emelte fel a fejét. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy akár meg is csókolhatott volna. Ő engem nézett, én pedig őt. Úgy éreztem, mintha ez a pillanat sosem akarna megszűnni ... és bárcsak igazam lett volna. Donghae elkezdett közeledni ... egyre közelebb hajolt hozzám. Én megszeppentem, de egyáltalán nem ellenkeztem. Miért is ellenkeztem volna, hisz szeretem őt. Donghae még egy aprót közeledett, majd ... majd mikor már azt hittem, történni fog valami felejthetetlen, ellökte magát és hátrált tőlem egy lépést. Én hülye, mégis mit gondoltam.
- Bocsánat, ne haragudj. - mondta, mintha összetört volna valamit. Bár részben össze is tört valamit ... egy vágyat ... az enyémet.
- Ááá... semmi - dadogtam. Még mindig a sokk hatása alatt álltam.
  Majd kínos csönd következett. Én majdnem összeestem, annyira idegesített az egész. Szerencsémre nem kellett sokáig várnom, hogy megszűnjön a fojtogató légkör. Egy óvodás korú kislány jött oda hozzánk egy lufival a kezében. 
- Szia. Hát te, hogy kerülsz ide? Elvesztél? - kérdezgette Donghae a kislányt. Ő aranyosan megrázta a fejét, majd Donghae kezébe nyomta a lufit. - Nekem adod? - kérdezte ismét, mire a lány odajött hozzám, megfogta a kezem, majd beleakasztotta a lufi zsinórján lévő hurokba. Két hurok volt, a másikba Donghae kezét nyomta bele. Ekkor jöttünk rá, mi is ez az egész: hogy a lufit fogjuk meg kell fognunk egymás kezét. 
- Csak a legszebb párok kapnak ilyen lufit - mondta mosolyogva a kislány, majd elfutott. Láttuk, hogy egy nagy stand felé futott, ami tele volt ugyanolyan lufikkal, mint amilyen a mi kezünkre volt akasztva. A stand tetején pedig ez állt: Seoul-i varázslat.
- Nem zavar? - kérdezte Donghae, majd arra a kezére mutatott, amit a lufi miatt megfogtam.
- Engem nem zavar, ha téged sem.
- Engem nem zavar - vágta rá azonnal.
- Akkor ezt megbeszéltük. - mosolyogtam.
  Tovább indultunk. Donghae kezét fogni egyszerre volt nagyon jó, és nagyon rossz érzés ... én szeretem őt, na de ő engem? Én ha lehetne örökké fognám a kezét, na de ő? Mi van ha ő csak udvariasságból mondta, hogy nem zavarja. Mi van ha az ő szemében én csak egy ELF vagyok a sok közül? Valószínűleg ez pontosan így van ... egy egyszerű rajongó, semmi több. 
  Sétánk következő állomása a Han folyó egyik hídja volt.
- Áá, szuper ... pont időben érkeztünk. - szólalt meg Donghae, ezzel megtörve a csendet, amely végigkísért minket egész úton.
- Mire értünk ide időben? - értetlenkedtem.
- 3,2,1... erre - majd a híd felé mutatott, amiből víz kezdett el a folyóba hullani. Olyan volt, mint egy vízesés... csak még gyönyörűbb. 
- Ez az úgynevezett szivárványhíd. Majd nemsokára meglátod, miért hívják így. - magyarázta, közben ő is a hidat figyelte. 
  Lassan besötétedett, majd hirtelen fények kezdtek el táncolni a vízesésen.
- Tényleg olyan, mint a szivárvány. - szólaltam meg csodálkozásom után.
- Ugye? Szerintem is ... gyönyörű. - mondta mosolyogva, de továbbra is a hidat nézte. Igaza volt, gyönyörű...de nemcsak a híd, ő is az volt. Az arca, a tekintete ... mintha egy földre szállt angyal állt volna előttem. Ó Istenem, bárcsak ő is ugyanúgy tekintene rám, mint ahogy én tekintek most őrá. Miközben ezt kívántam lehajtottam a fejem, mert tudtam, úgysem fog valóra válni. Itt már semmi sem segíthet.
  Míg így csüggedtem egyszer csak valaki átölelt. Donghae volt az...hátulról átkarolta a nyakamat, és gyengéden rádöntötte fejét a vállamra. Közben egy szót súgott a fülembe: - Köszönöm - majd sóhajtott egy nagyot. Én teljesen lefagytam...éreztem a testéből áradó gyengédséget, amely úrrá lett rajtam. Ekkor lehunytam a szemem és kívántam...azt kívántam, hogy sose felejtsem el ezt a pillanatot...és, hogy ez a kedves ember boldog lehessen valaki oldalán. Ezeknél a gondolatoknál egy apró könnycsepp csordult végig az arcomon. 
- Kérni szeretnék tőled valamit. - szólalt meg Donghae. Én gyorsan letöröltem az arcomról azt a könnycseppet.
- Mi lenne az? - kérdeztem, közben elém állt.
- Hunyd le a szemed!
  Szó nélkül engedelmeskedtem neki...majd valami furcsát éreztem. Mintha a nyakamba tettek volna valamit.
- Ez a tiéd. - kinyitottam a szemem és észrevettem a nyakamban lógó láncot.
- Ez?
- Az én láncom. Nem túl szép gesztus, hogy a sajátomat adom oda ... sajnálom. - közben lehajtotta a fejét, mintha valami nagyon nagy bajt csinált volna.
- De miért adod ezt nekem? - kérdeztem őt értetlenkedve.
- Mert...mert oda szeretném adni. És ne mond, hogy nem fogadhatod el.
- Köszönöm. - válaszoltam. Tudtam, hogy a mentegetőzés nem segítene, ezért inkább megöleltem. - Köszönök mindent.