Donghae szemszöge:
(hallgasd)Gyönyörű nap ez a mai. Nemcsak, hogy találkoztam ezzel a lánnyal, aki egyetlen pillantásával elvette a józan eszemet,-azt a keveset is ami egyáltalán volt-még azt is megengedte, hogy az egész napot vele töltsem el. Na jó, igazából nem ezt engedte meg ... én csak egy kísérő vagyok a számára, aki bemutatja neki Seoul ezen részét. De még így is boldog vagyok. Ó Istenem, bárcsak ő is ugyanúgy tekintene rám, mint ahogy én tekintek most őrá.
- Donghae? Minden rendben? - kérdezte Agie, mire újra visszatértem a való világba.
- Mi? Persze, minden rendben. - csaltam egy apró mosolyt az arcomra, s közben a fejemet vakartam.
- Akkor jó ... picit furcsa voltál az előbb - az arcán látszott, hogy hisz nekem, de még mindig aggódó pillantással fürkészte az arcomat.
- Nem, nem, semmi bajom - mosolyogtam. Válaszomra az ő arcán is végigfutott egy mosoly.
Sétánk során bemutattam neki pár érdekességet, elmagyaráztam neki, mi mit jelent, s közben pár viccet is meséltem neki, amelyeken ő jóízűeket kacagott. Ahogy sétálgattunk nem messze tőlünk megláttam egy ajándékstandot.
- Gyere, nézzük meg azt a standot! - javasoltam neki.
- Jó, nézzük! - mondta, majd elindultunk a stand felé.
Mikor odaértünk Agie szája tátva maradt a látványtól.
- Mennyi minden - csodálkozott - és milyen aranyos cuccok.
- Mi a kedvenc színed? - kérdeztem tőle.
- Kék és a lila, miért?
- Akkor próbáld fel ezt! - majd a fejére tettem egy tengerkék színű siltes sapkát - nézd meg, szerintem nagyon jól áll.
- Ez cuki. - mondta, a tükörbe nézegetve a sapit - tetszik a lepkés minta.
- Akkor vegyük meg. - vágtam rá rögtön.
- Dehogy, annyira nem tetszik. - mentegetőzött. Én csak mosolyogtam.
Míg ő nézelődött, én észrevettem egy aranyos plüss bohóchalat.
- Mindjárt jövök ... csak egy perc. - szóltam neki.
- Oké.
Lassan odébb mentem, közben figyeltem, nem figyel-e engem. Amilyen gyorsan csak tudtam megvettem a kiszemelt állatkát, majd a hátam mögé rejtve mentem vissza hozzá.
- Van egy meglepetésem a számodra. - mondtam neki fülig érő mosollyal az arcomon. Ő értetlenkedve nézett rám. - tadáá - nyújtottam felé az előbb vett plüsshalacskát.
- Jéé, de aranyos - mondta meglepődve - kinek vetted?
- Ez a tiéd.
- Mi? Az enyém?
- Aha. Hogy mindig emlékezz rá, ki vezetett téged körbe Seoul-ban. - közben rákacsintottam.
- De én ezt nem fogadhatom el. - ellenkezett.
- Miért ne fogadhatnád el ... tessék. - majd a kezébe nyomtam.
- Köszönöm - olyan halkan mondta, szinte suttogott.
- Szívesen ... és mi lesz a neve?
- A neve?
- Igen. Vagy nem akarsz nevet adni neki?
- Hmm... - töprengett - akkor legyen Némó.
- Némó, mint a mesében?
- Aha ... hisz ő is bohóchal. - majd egy apró mosoly jelent meg az arcán. Én megint leblokkoltam.
Ábrándozásomból egy ismerős dallam rántott vissza a valóságba.
- Te is hallod? - kérdeztem Agie-t.
- He? Mit?
- Sorry sorry... te nem hallod? - pár másodpercig hallgatóztunk, majd megszólalt.
- Most hogy mondod, már hallom. - mondta döbbent arccal.
- Honnét jöhet? - kérdeztem magamban, mikor megláttam... Nem messze tőlünk pár srác a Sorry sorry-t táncolta és ez egyik srác közülük toborozta a járókelőket. Erre remek ötletem támadt. - Gyere, menjünk mi is. - majd megfogtam a kezét, és futottunk mi is a táncosokhoz.
Agie szemszöge:
- Gyere, menjünk mi is. - mondta Donghae, majd megfogta kezemet és elkezdtünk futni.
Fogalmam sem volt hova megyünk. Ahogy futottunk egyre jobban hallottam a dalt... tényleg a Sorry sorry volt, majd észrevettem hova is megyünk. Pár fiatal táncolt, és minden arra járó személyt próbáltak bevonni a táncba.
- Tudod a Sorry sorry-t? - kérdezte Donghae hatalmas mosollyal az arcán.
- A refrén részt, a többit annyira nem. - magyarázkodtam.
- Azt majd improvizálod ... gyere - és behúzott a többi táncos közé, akik azonnal helyet adtak nekünk.
Pont a refrénnél léptünk be. Elkezdtünk táncolni, közben néha-néha egymásra pillantottunk. Mikor vége lett a dalnak mindenki ujjongott, és ötösöket osztogattunk egymásnak.
- Wao ... nagyon ügyes vagy, eszméletlenül táncoltál, mintha te is SuJu tag lennél.
- Én csak... - végig sem mondhattam, mikor egy lány a táncosok közül odajött hozzánk.
- Nagyon jól toltátok, köszönjük, hogy csatlakoztatok. - mondta. (hallgasd) Mikor Donghae-ra nézett egy pillanatra ledermedt. - Megkérdezhetem, te nem Lee Donghae... - mire végigmondhatta volna Donghae a fejére húzta a sapkáját, megragadta a kezemet, és elkezdtünk futni.
- A francba! - morgott magában.
Én alig bírtam lépést tartani vele. Közben hallottam, hogy páran utánunk futnak ... megijedtem. Futottunk, ahogy csak bírtunk.
- Erre - szólt Donghae, majd egy szűk utcácskára mutatott.
Amint a fordulóhoz értünk Donghae hirtelen megrántotta a kezem, így én voltam az első, aki bement az utcába, majd ő következett. Elém ugrott és a falhoz nyomott ... közben próbált eltakarni, mintha engem üldöztek volna s nem őt. A keze mögül láttam, hogy a követőink elmennek. Ekkor Donghae-ra néztem, aki épp ugyanekkor emelte fel a fejét. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy akár meg is csókolhatott volna. Ő engem nézett, én pedig őt. Úgy éreztem, mintha ez a pillanat sosem akarna megszűnni ... és bárcsak igazam lett volna. Donghae elkezdett közeledni ... egyre közelebb hajolt hozzám. Én megszeppentem, de egyáltalán nem ellenkeztem. Miért is ellenkeztem volna, hisz szeretem őt. Donghae még egy aprót közeledett, majd ... majd mikor már azt hittem, történni fog valami felejthetetlen, ellökte magát és hátrált tőlem egy lépést. Én hülye, mégis mit gondoltam.
- Bocsánat, ne haragudj. - mondta, mintha összetört volna valamit. Bár részben össze is tört valamit ... egy vágyat ... az enyémet.
- Ááá... semmi - dadogtam. Még mindig a sokk hatása alatt álltam.
Majd kínos csönd következett. Én majdnem összeestem, annyira idegesített az egész. Szerencsémre nem kellett sokáig várnom, hogy megszűnjön a fojtogató légkör. Egy óvodás korú kislány jött oda hozzánk egy lufival a kezében.
- Szia. Hát te, hogy kerülsz ide? Elvesztél? - kérdezgette Donghae a kislányt. Ő aranyosan megrázta a fejét, majd Donghae kezébe nyomta a lufit. - Nekem adod? - kérdezte ismét, mire a lány odajött hozzám, megfogta a kezem, majd beleakasztotta a lufi zsinórján lévő hurokba. Két hurok volt, a másikba Donghae kezét nyomta bele. Ekkor jöttünk rá, mi is ez az egész: hogy a lufit fogjuk meg kell fognunk egymás kezét.
- Csak a legszebb párok kapnak ilyen lufit - mondta mosolyogva a kislány, majd elfutott. Láttuk, hogy egy nagy stand felé futott, ami tele volt ugyanolyan lufikkal, mint amilyen a mi kezünkre volt akasztva. A stand tetején pedig ez állt: Seoul-i varázslat.
- Nem zavar? - kérdezte Donghae, majd arra a kezére mutatott, amit a lufi miatt megfogtam.
- Engem nem zavar, ha téged sem.
- Engem nem zavar - vágta rá azonnal.
- Akkor ezt megbeszéltük. - mosolyogtam.
Tovább indultunk. Donghae kezét fogni egyszerre volt nagyon jó, és nagyon rossz érzés ... én szeretem őt, na de ő engem? Én ha lehetne örökké fognám a kezét, na de ő? Mi van ha ő csak udvariasságból mondta, hogy nem zavarja. Mi van ha az ő szemében én csak egy ELF vagyok a sok közül? Valószínűleg ez pontosan így van ... egy egyszerű rajongó, semmi több.
Sétánk következő állomása a Han folyó egyik hídja volt.
- Áá, szuper ... pont időben érkeztünk. - szólalt meg Donghae, ezzel megtörve a csendet, amely végigkísért minket egész úton.
- Mire értünk ide időben? - értetlenkedtem.
- 3,2,1... erre - majd a híd felé mutatott, amiből víz kezdett el a folyóba hullani. Olyan volt, mint egy vízesés... csak még gyönyörűbb.
- Ez az úgynevezett szivárványhíd. Majd nemsokára meglátod, miért hívják így. - magyarázta, közben ő is a hidat figyelte.
Lassan besötétedett, majd hirtelen fények kezdtek el táncolni a vízesésen.
- Tényleg olyan, mint a szivárvány. - szólaltam meg csodálkozásom után.
- Ugye? Szerintem is ... gyönyörű. - mondta mosolyogva, de továbbra is a hidat nézte. Igaza volt, gyönyörű...de nemcsak a híd, ő is az volt. Az arca, a tekintete ... mintha egy földre szállt angyal állt volna előttem. Ó Istenem, bárcsak ő is ugyanúgy tekintene rám, mint ahogy én tekintek most őrá. Miközben ezt kívántam lehajtottam a fejem, mert tudtam, úgysem fog valóra válni. Itt már semmi sem segíthet.
Míg így csüggedtem egyszer csak valaki átölelt. Donghae volt az...hátulról átkarolta a nyakamat, és gyengéden rádöntötte fejét a vállamra. Közben egy szót súgott a fülembe: - Köszönöm - majd sóhajtott egy nagyot. Én teljesen lefagytam...éreztem a testéből áradó gyengédséget, amely úrrá lett rajtam. Ekkor lehunytam a szemem és kívántam...azt kívántam, hogy sose felejtsem el ezt a pillanatot...és, hogy ez a kedves ember boldog lehessen valaki oldalán. Ezeknél a gondolatoknál egy apró könnycsepp csordult végig az arcomon.
- Kérni szeretnék tőled valamit. - szólalt meg Donghae. Én gyorsan letöröltem az arcomról azt a könnycseppet.
- Mi lenne az? - kérdeztem, közben elém állt.
- Hunyd le a szemed!
Szó nélkül engedelmeskedtem neki...majd valami furcsát éreztem. Mintha a nyakamba tettek volna valamit.
- Ez a tiéd. - kinyitottam a szemem és észrevettem a nyakamban lógó láncot.
- Ez?
- Az én láncom. Nem túl szép gesztus, hogy a sajátomat adom oda ... sajnálom. - közben lehajtotta a fejét, mintha valami nagyon nagy bajt csinált volna.
- De miért adod ezt nekem? - kérdeztem őt értetlenkedve.
- Mert...mert oda szeretném adni. És ne mond, hogy nem fogadhatod el.
- Köszönöm. - válaszoltam. Tudtam, hogy a mentegetőzés nem segítene, ezért inkább megöleltem. - Köszönök mindent.
Agie szemszöge:
(hallgasd)
Olyan boldog voltam, hogy készíthettem róluk egy képet, de egyben rázkódott az egész testem az izgalomtól. Alig tettem pár lépést mikor valaki megérintette a vállamat. Megfordultam, és majdnem elájultam mikor megláttam, hogy Donghae állt előttem.
- I am sorry - kezdte - Could you tell me where are you go? - kissé nyögve mondta a szavakat, és az arcán is látszott mennyire pánikolt,hogy nem mondott-e totál hülyeséget. Mivel tudtam, hogy az angol nem az erőssége, így inkább koreaiul válaszoltam neki:
- Persze. Szlovákiából jöttem ... ez egy ország Európában - magyaráztam neki mosolyogva.
A válaszom hallatán lefagyott egy pillanatra, majd folytatta:
- Te tudsz koreaiul? - olyan hangsúllyal kérdezte, mintha legalább azt mondtam volna, hogy jártam a Holdon.
- Hát, mondjuk ... Amúgy az ,,where are you from,, nem pedig ,,where are you go,,.
- Jaa ... akkor azért volt olyan furcsa - majd elkezdtünk nevetni egymáson. Olyan édesen nevetett, ha nem akartam volna, akkor is elmosolyodtam volna rajta.
- És mi járatban Seoul-ban? Városnézés? - kérdezgetett tovább.
- Igen - közben megvakartam a fejemet. Teljesen elvarázsolt, nem tudtam ésszerű válaszokat adni neki.
Egyszer csak egy hangot hallottam meg nem messze tőlünk.
- Donghae, mi mentünk. - Leeteuk volt az, aki Eunhyuk-kel együtt ugyanott álltak, és figyeltek minket.
- Rendben, később találkozunk - hangzott Donghae válasza.
~Később? Ez mit akar jelenteni? - töprengtem.
- Aztán csak ésszel! - kiáltott Eunhyuk Donghae-nak. Donghae gonoszan rápillantott Eunhyuk-re, aki egy gúnyos mosoly kiséretével fordult Leeteuk után.
- Nem kéne neked is menned? - kérdeztem Donghae-t - nem akarlak feltartani. - bár szívem mélyén egyáltalán nem akartam, hogy elmenjen.
- Ennyire zavarok? - kérdezte, s közben azokkal a gyönyörű szemeivel az én szemeimet fürkészte.
- Dehogy is - ráztam a kezem - csak hát, te nem egy ´hétköznapi´személy vagy - magyaráztam, nehogy félreértse az egészet.
- Viszont még a nem ´hétköznapi´személyeknek is van hétköznapi élete - közben a sültös sapkáját fejére húzva behajolt, így egy vonalba volt a tekintetünk, majd egy apró mosoly terült el az arcán. Én megszeppenve bámultam rá. - Körbevezethetlek, ha gondolod - mosolygott tovább.
- Az jó lenne - mosolyogtam viszont.
- Szeretnéd?
- Persze.
- Akkor nyomás! - mutatott előre, mire én elnevettem magam.
Bólintottam, majd elindultunk.
- Mondd csak, nem vagy szomjas? - kérdezte.
- Háát, talán egy kicsit.
- Van itt a közelben egy nagyon jó kávézó. Elmegyünk oda?
- Mehetünk - válaszoltam kissé félénken.
- Légy már magabiztosabb, hallod? - szólt rám Donghae - Nem kell félni, nem eszlek meg. - mosolygott.
- Tudom...
- Akkor hajrá ... hadd lássam a magabiztos énedet. - közben kihúzta magát, amivel gondolom azt akarta bemutatni, mit kéne csinálnom, ezért én is kihúztam magam, mint ahogy ő tette azt. - Na ez már tetszik - mondta. Közben láthatóan megelégedett a látvánnyal.
Nemsokára meg is érkeztünk az említett kávézóhoz. Amint odaértünk Donghae elém szaladt és kihúzta az egyik széket.
- Foglalj helyet - mondta aranyos mosolyával az arcán.
- Köszönöm - majd leültem. Utána ő is leült a velem szemben lévő székre.
A pincér pár másodperc múlva meg is érkezett.
Donghae szemszöge:
- Jó napot. Mit parancsolnak? - kérdezett minket a pincér.
- Én egy fekete kávét kérnék. És te? - ekkor jöttem rá, hogy mér a nevét sem tudom. Olyan bunkónak éreztem magam.
- Egy csésze citromos teát. - válaszolta.
- Máris hozom. - szólt a pincér, és már el is ment.
- Elég bunkó vagyok, még a nevedet sem tudom. Megkérdezhetem, hogy hívnak? - közben a fejemet vakartam. A bőr is lesült az arcomról szégyenemben.
- A nevem Agie. - mosolygott.
- Az enyém Donghae ... bár lehet ezt már tudod.
- Igen, tudtam. Örvendek. - közben felém nyújtotta a kezét.
- Én is. - majd kezet ráztam vele. Közben csak mosolyogtunk.
Nemsokkal ez után megérkezett a pincér a rendelésünkkel.
- A kávé és a citromos tea - mondta - egészségükre.
- Köszönjük - szinte egyszerre válaszoltunk, ezért újra elnevettük magunkat.
- És mit szeretnél megnézni? - kérdeztem őt.
- Hát, a célom két város volt. Seoul és Mokpo.(hallgasd)
- Én Mokpo-ban születtem. - vágtam rá azonnal - Úgy ismerem, mint a tenyeremet. - majd felemeltem a kezem.
Ő csak mosolygott.
- Elkísérhetlek - törtem meg az édes nevetését.
- He? Hová? - nézett rám értetlen arccal.
- Mokpo-ba. - válaszoltam.
- Mokpo-ba? - értetlenkedett tovább. Olyan aranyos volt.
- Igen. Mikor mennél?
- Háát, holnap akartam lemenni körülnézni. - már megint bizonytalan és félénk volt.
- Mondtam, hogy légy magabiztos, nem? - szóltam rá - Úgy tudom holnap nincs munkánk, így semmi akadálya, hogy elmenjek veled ... amúgy is le akartam menni mostanság oda.
- Ááá ... értem - válaszolta - örülnék neki, ha elkísérnél - majd egy molyost futott végig az arcán.
Épp ekkor szólalt meg a mobilom.
- Bocsi, csak egy perc - magyarázkodtam, mire ő csak mosolygott tovább.
Eunhyuk hívott.
- Hyung! - köszöntem neki a telefonba.
- Hae, mondd csak, hol vagy? - kérdezte Hyuk.
- Egy kávézóban, nem messze a szökőkúttól.
- Azzal a csajjal, igaz? - mondta gúnyos hangon.
- Igen ... miért, csak nem féltékeny vagy?! - húztam az agyát.
- Féltékeny a halál, a film miatt kérdeztem.
- Persze.
- És mikor jössz vissza, hm?
- Nem tudom, de szerintem még egy jó ideig nem megyek. Miért?
- Csak, hogy van-e nálad kulcs.
- Ja, az nincs ... majd felhívlak, ha indulok.
- Oké - már majdnem letette mikor eszembe jutott, mit is akartam kérdezni tőle.
- Hyung, jut eszembe, holnapra nincs meló, igaz?
- Tudtommal nincs, miért kérded?
- Leugrok Mokpo-ba. - közben Agie-ra néztem, aki a teáját kortyolgatta.
- Nem a jövő héten akartál menni? - kérdezte.
- De igen, viszont változott a terv. - magyarázkodtam.
- Bemutatod az anyukádnak, míg el nem tűnik újra? Tudod ő egy emberi lény, nem kényszerítheted rá, hogy a barátnőd legyen, csak ezért, mert te beleestél. - oktatott ki Hyuk.
- Hja, LEE HYUKJAE!!! - ordítottam a telefonba. Agie hirtelen megszeppent.
Hyuk pedig válasz helyett csak nevetett.
- Most meg mit röhögsz? - vágtam oda a kérdést a lehető legundokabb hangon.
- Hwaiting Hae - mondta - he, he, he - röhögött tovább.
- Hja, hyung?! Hja! ... - de lenyomta. - Még egy ilyen majmot - közben a telefonomra néztem.
- Valami gond van? - kérdezte Agie.
- Nem ,dehogy. Hyuk-kel mindig így beszélgetünk ... ez már szinte szokás. - próbáltam megtörni az arcán megjelent aggodalmat.
- Óóó... értem - majd újra belekortyolt a teájába.
Kis ideig ilyen nyugodt hangulatban üldögéltünk. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, csak élveztük a pillanatot. Elmélkedésünket egy tinédzser korú srác zavarta meg.
- Tessék - szólt, közben pedig a kezében lévő papírt nyújtotta felém - ez az önöké. - válaszolta.
- Köszönöm - válaszoltam. Kivettem a kezéből az össze tekert papírt, mire ő meghajolt és távozott.
Agie-val együtt értetlenül néztük a papírlapot.
- Bontsd ki, hadd lássuk mit kaptunk - kérte Agie.
- Rendben - majd kibontottam.
Amint megláttam mi van a lapon kidülledt szemekkel bámultam, majd körbenéztem. Egy rajz volt rajta, ahogy Agie-val ennél az asztalnál ülünk és beszélgetünk.
- Mi van rajta? - kérdezte.
Megmutattam neki a képet, mire ő is körülnézett.
- Ez meg hogyan? - nézelődött értetlenül.
- Nem tudom - válaszoltam. Ekkor vettem észre az írást a jobb alsó sarokban. - Teuk! - mondtam halkan.
- Leeteuk? - kérdezte.
- Igen, ő. Bár nem tudom hogyan.
- Megnézhetem? - közben a lap felé nyúlt.
- Persze. - nyújtottam át a rajzot.
Egy ideig nézegette, majd megszólalt.
- ,,Vigyázz rá, nehogy eltévedjen! Szép napot!! Teukki,, - olvasta fel az írást.
- Olvasni is tudsz?
- Furcsa lenne, ha csak beszélni tudnék, nem? - válaszolta - Nem semmi ez a rajz.
- Igen, nagyon szép ... szeretnéd megtartani?
- Mi? Hogy én? - már megint értetlenkedett.
- Igen te.
- Nem is tudom ... neked nem kell igaz?
- Én majd készítek egy másik képet rólunk, ez pedig nyugodtan a tiéd lehet. - mosolyogtam rá.
- Ééértem - mosolygott viszont.
Közben a rendelt italainkkal is végeztünk. Én bementem fizetni, míg ő odakint várt rám.
- Akkor indulhatunk a városnézésre? - kérdeztem.
- Persze - válaszolt. Végre magabiztosság sugárzott a válasza mögül.
- Akkor induljunk! - majd nekivágtunk a túránknak.
Agie szemszöge:
Álmaim városa, Seoul ... végre megérkeztem. Már a reptér látványa is ámulatba ejtett, és az a végtelen boldogság, melyet akkor éreztem ... elmondhatatlan. Igazság szerint már évek óta szerettem volna eljutni ide, de eddig még nem volt rá lehetőségem.
A nevem Agie. Szlovákiában élek. Épp most fejeztem be a gimnáziumot, és a következő évben már az egyetem padjait fogom koptatni, ezért még a nyári szünetben el szerettem volna jönni ide. A szüleim hosszas győzködés után beadták a derekukat, és még némileg támogattak is az útiköltség szempontjából. Egyetlen feltételük volt: Nem szerethetek bele egy srácba sem míg itt vagyok, és egyúttal nem is maradhatok itt élni. Szomorú, de igaz. Annak ellenére, hogy az anyukámnak semmi baja az ázsiaiakkal, még ő is az apukám pártját fogta.
A reptéren felszedtem a csomagjaim,majd fogtam magamnak egy taxit. Elmagyaráztam neki hova vigyen, és már úton is voltunk. Egész úton csak bámultam a várost a taxi ablakán keresztül. Még az is lehet, hogy tátva volt közben a szám ... nem emlékszem, de azt tudom, gyönyörű és páratlan látvány tárult elém. Kis idő múltán meg is érkeztünk a szállodához, ahol szobát foglaltam magamnak az itt töltött idő erejéig. Sokkal szebb volt, mint a képeken, melyeket az interneten láttam róla. Kifizettem a taxisofőrt, megköszöntem az utat, majd bementem a szállodába. A recepciós hölgynél bejelentkeztem, majd átadta a szobám kulcsát. Meghajoltam,majd a lifttel felmentem a szobába, ami a 2. emeleten volt. Mikor kinyitottam az ajtót egyszeriben tátva maradt a szám. A szoba meseszép, és a kilátás is csodás volt. A erkély ablakán keresztül megpillantottam a közelben egy hatalmas szökőkutat. Az első dolog, ami az eszembe jutott az volt, hogy fogom a gépem, és körbejárom a várost ... elvégre ezért jöttem. Felkaptam a válltáskám, a fényképezőgépem pedig kivettem a bőröndömből. Bezártam az ajtót, majd elindultam a szökőkút irányába. (hallgasd) Mivel nem volt túl messze, így gyalog tettem meg az utat. Közelről még gyönyörűbb volt. Ekkor elővettem a fényképezőgépemet, és körülnéztem. Azon töprengtem, mit is fényképezzek, mikor észrevettem egy óvodás csoportot. Olyan aranyosak voltak, gondoltam ezt muszáj lesz megörökítenem. Beállítottam a kamerát, megkerestem a legjobb szöget és elkészítettem a képet. Ezután egy babának öltözött személyt pillantottam meg,aki sütiket osztogatott a járókelőknek. Ismét felvettem a kamerám, és már fényképeztem volna, mikor valaki hirtelen nekem jött. Nem akárki volt az, hanem a Super Junior egyik tagja Lee Donghae.
Donghae szemszöge:
A reggeli megbeszélés picit elhúzódott az SM-nél, ezért úgy döntöttünk, délután elmegyünk moziba. Viszont csak Leeteuk-nek és Eunhyuk-nek volt kedve az egészhez, így nem messze a mozitól kiszálltunk a kocsiból, és onnantól gyalog tettük meg az utat. Útközben a filmről beszélgettünk:
- Mit fogunk akkor megnézni? - kérdezte Eunhyuk.
- Szerintem valami akciófilmet nézzünk ... vagy komédiát - adott tippeket Leeteuk.
- Igeeen, komédiát - helyeseltem - nézzük meg a Madagaszkár 3-at.
- Én nem fogok mesét nézni, ha már film legyen akció - duzzogott Hyuk - egyáltalán játsszák még azt a mozik?
- Jó ... akkor legyen ak.. - mielőtt kimondhattam volna véletlenül nekimentem valakinek. - Sajná.. - kezdtem, de mikor észrevettem, hogy külföldi angolul folytattam - I am sorry.
- Nothing.- válaszolta, s közben oly édesen mosolygott.
Meghajoltam, majd Teuk-ék után siettem.
- Skacok, ezt nem fogjátok elhinni - kezdtem a mesémet.
- Miért, mi történt? - szólt Hyuk - elestél?
- Inkább beleestél, nem igaz? - kérdezte Teuki mosolyogva.
- Bingo! - feleltem, közben pedig Teuk felé mutattam.
- Csak nem Sexy, free and single? - piszkált Hyuk, de oda se figyeltem.
- Tudod a nevét? - zavarta meg Teuk az álmodozásomat.
- Nem - sóhajtottam.
- Akkor ennyi volt Hae, őt már sosem látod viszont - vigasztalt Hyuk, de ez inkább csak felidegesített. Épp ezeknél a szavaknál bökte meg valaki a vállam. Mikor megfordultam, majdnem elvágódtam. Még szerencse, hogy Eunhyuk átkarolta a vállam. A lány ... az az ismeretlen lány, ő állt előttem.
- Exuse me. Can I take a photo? - kérdezte oly édes hangon, és oly aranyos angol kiejtéssel, hogy az szinte már nem igaz.
- Sure! - felelte Leeteuk, majd Hyuk-kel együtt oldalba böktek, hogy térjek már észhez.
Összeálltunk a képre, ő pedig elkészítette, majd meghajolt és közben megköszönte. Utána már indult is tovább.
- Haver, ha most nem mész utána, én mondom egy marha vagy. - vágta hozzám Teuk - ha ez nem szerencse,akkor semmi sem az, úgyhogy menj! - majd hátba vágott.
Bólintotam, és a lány után siettem.
