12. fejezet: Senki sem állhat közénk

Donghae szemszöge:

  (hallgasd)Pár perc alatt meg is érkeztünk az SM épületéhez. Eunhyuk, Yesung, Agie és én Leeteuk-kel jöttünk, míg a többieket Siwon fuvarozta az estélyre.
  Egyesével kiszálltunk az autóból, Teuk pedig elment leparkolni az épület parkolójába.
- Vao, mennyi ember. - csodálkozott Agie a hatalmas tömeg láttán, kik a bejárati ajtó előtt tolongtak, s próbáltak áttörni a biztonsági őrökön. Újságírók, riporterek, és egy rakat rajongó ... már nem is meglepő.
  Megfogtam Agie kezét, mire ártatlan tekintetét arcomra szegezte.
- Menjünk. - szóltam mosolyogva, mire egy apró bólitást kaptam válaszul.
  Ahogy közeledtünk az épülethez, úgy kezdtem el egyre jobban szorítani Agie kezét. Féltem, hogy a tömeg esetleg elsodorja őt mellőlem. Mikor észrevették, hogy kik is közelednek, mind felénk rohantak. Megrémültem, pedig már milliószor átéltem ehhez hasonló helyzetet. Ám ez most más volt. Most nem csak az volt a fontos, hogy én átjussak rajtuk, hanem az is, hogy egy védtelen személyt vigyek át épségben ezen a tömegen.
  Hirtelen Yesung és Eunhyuk termett előttünk, s nyitottak utat nekünk a tömegben. A többiek is így cselekedtek: jobbról-balról körbevettek minket, mint egy élő védőburok.  
"Tudjátok a tervet, igaz?" - jutottak az eszembe Teuk szavai, miket még indulás előtt mondott.

- Te meg mit mosolyogsz? - bökött oldalba Siwon, mikor beértünk az ajtón.
- Csak úgy. - vágtam rá - Miért, talán nem szabad?
  Siwon már épp nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon, mikor is egy ismerős férfi hang a nevemen szólított. Ahogy megfordultam, Lee Soo Man-nal találtam szemben magamat.
- Csak hogy megérkeztetek, már azt hittem valami baj történt, s azért nem vagytok még itt.
- Üdvözlöm! - köszöntük őt. 
- Dehogyis uram, semmi bajunk. - válaszolta Yesung.
- Viszont nem is késtünk olyan sokat. - pillantott az órájára Heechul - Csupán 6 percet.   
- Ti csupán hat percet késtetek, viszont ez idő alatt már vagy nyolc-kilenc ember kereste valamelyikőtöket is. - magyarázta a főnökünk. - Szóval ő lenne az a bizonyos lány? - tekintett Agie felé.
- Igen, ő az. - vágtam rá.
- Üdvözlöm! - köszönt a lehető legilledelmesebben Agie.
- Szintúgy. - válaszolt Soo Man, s kezet rázott Agie-el. - Donghae, gyere velem, néhány ember szeretne beszélni veled. - intett felém - Leeteuk, te is gyere. - szólt oda a leader-ünkhöz is.
- Ne aggódj, vigyázok rá. - súgta oda Siwon, majd megütögette a vállamat jelezvén, hogy azt kéne tennem, amire az előbb utasítottak. 
  
Agie szemszöge:

  Mikor megláttam az SM főnökét nagyon megijedtem. Rengeteg rossz dolgot hallottam a SM-ről, és hát, ha ő a vezetője, akkor az ő keze is benne kell hogy legyen ezekben a dolgokban. Már akkor is féltem, mikor a címlapra kerültünk Donghae-val, ám most, hogy szemtől-szembe álltam vele, még inkább elfogott a félelem.
  Illedelmesen köszöntem, s mélyen meg is hajoltam mellé, mire Lee Soo Man a kezét nyújtotta felém. Egyáltalán nem tűnt olyan gonosznak, mint amilyennek képzeltem.
  Ahogy Donghae és Leeteuk távozott, Siwon lépett oda hozzám.
- Gyere, menjünk az asztalunkhoz. - mutatott az egyik sarokban álló asztal felé.
- Üm. - bólintottam, majd elindultunk felé.
  Lassacskán mindenkit elhívta valaki beszélgetni, vagy pedig ők mentek el felkérni ismerőseiket, barátjaikat egy táncra. Viszont sosem voltam egyedül, valaki mindig ott ült mellettem. Szó szerint váltották egymást, mintha egy szökött rabra vigyáztak volna.
  Donghae pedig ... na ez jó kérdés. Amióta Lee Soo Man-el és Leeteuk-kel elment, azóta színét se láttam. Picit szomorkás voltam e miatt, amit sajna a srácok is észrevettek rajtam.
- Megyek, hozok valamit inni. - mondta Ryeowook, a jelenlegi felügyelőm. - Neked mit hozzak?
- Bármit, amiben nincs alkohol. - vágtam rá egyhangúan.
  Miután Wooki távozott, rákönyököltem az asztalra, s unott képet vágva támasztottam alá arcomat két kezemmel. ~Mégis minek vagyok én itt? Mindenkinek van kivel beszélgetnie, sőt, illendő is lenne mindenkivel beszélniük, akiket ismernek, erre felváltva vigyázgatnak rám, mint egy porcelánbabára, nehogy bármi is történjen velem. Ez az ő világuk, az ő életük ... nekem ehhez semmi közöm sincsen. Csak púp vagyok a hátukon. - gondolkoztam, végül úgy döntöttem, elmegyek, ám amint felálltam az asztaltól, pár ismerős lány jött oda hozzám.
- Szia, te vagy Agie, igaz? - kérdezte az egyikőjük.
- Igen, én vagyok.
- Az én nevem Sully - mutatkozott be, bár nem lett volna szükség, ugyanis ismertem őt - Ő itt Amber, Luna, Krystal és Victoria. - mutatta be sorba a többieket is.
- Sziasztok. - köszöntem nekik.
- Remélem nem zavarunk. Csupán be akartunk mutatkozni neked. - mondta Luna.
- Nem, dehogy.
- És mióta? - kérdezte Sully.
- Mi mióta? - néztem rá értetlenkedve.
- Sully, állj le! - bökte oldalba őt Amber.
- Oké, bocsi.
  Ahogy ott beszélgettünk, a semmiből hirtelen Eunhyuk termett mellettem.
- Baj van lányok? - kérdezte Sully-éket.
- Dehogy. - legyintett, Luna. - Csupán váltottunk pár szót Agie-el.
- Értem. - mondta egyhangúan Hyuk. - Akkor ugye nem baj, ha elrabolom őt tőletek, igaz?
- Csak nyugodtan. - mondta mosolyogva Victoria.
  Eunhyuk megfogta a kezemet, s a táncparkett közepéig meg sem állt. 
- Minden rendben? - nézett rám aggódó pillantásokkal.

- Persze, bár ez egy picit megijeszt. - szinte éreztem, ahogy a körülöttünk lévő emberek tekintete ránk szegeződött. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, legszívesebben elrohantam volna, de Hyuk még mindig a kezemet fogta.(hallgasd)
- Első szabály: Ha mindenki téged néz, adj is rá okot, hogy téged nézzenek! - nézett rám mosolyogva Hyuk - Például táncolj a Super Junior egyik tagjával. - magyarázta tovább, majd felém nyújtotta a kezét - Szabad egy táncra?
- Persze. - válaszoltam, ám elcsuklott a hangom.
- Második szabály: Légy magabiztos! Félsz tőlem?
- Nem. - vágtam rá azonnal.
- Ezt örömmel hallom. - húzta mosolyra ismét a száját.
  Elindult a zene, mi pedig elkezdtünk táncolni rá.
- Harmadik szabály - súgta a fülembe - Tánc közben ne gondolkozz ... csak add önmagad. Érezd a ritmust, s hagyd, hogy a partnered vezessen.
- Ez menni fog.
- Remek. Akkor hát hódítsuk meg a táncparkettet.
  Nagyon élveztem a táncot, Eunhyuk eszméletlenül jól táncolt. Ahogy a zene a végéhez ért, Eunhyuk megpörgetett, majd egy apró meghajlással megköszöntük egymásnak a táncot.
- Negyedik szabály: Tánc után engedd, hogy a partnered kivezessen a tömegből.
- Ötödik szabály: Ne hagyd magára a barátodat túl sokáig. - a hang után kaptam a fejem, s legszívesebben a nyakába ugortam volna az előttem álló személynek. Alig egy óra telt el, mégis olyannyira hiányzott, hogy az már fájt.
- Szabad? - nyújtotta felém a kezét Donghae.
- Persze. - kaptam a keze felé.
  Eunhyuk megveregette Donghae vállát, azután elindult az asztaluk felé. Egy nagyon lassú zene csendült fel.
- Tökéletes. - szólalt meg Donghae.
- Ezt hogy érted?
  Válasz helyett szorosan átkulcsolta derekamat, s magához húzott.
- Olyan közel akarok lenni hozzád, amennyire csak lehet. S a zene miatt most meg sem szólhatnak. - súgta a fülembe.
  Közelsége megnyugtatta szívemet, s mikor elkezdte dúdolni a dallamot akaratlanul is, de elmosolyodtam. Oly könnyedén lépkedtünk a táncparketten, mintha táncpartnerek lennék, pedig ez volt életünk első tánca. Első és talán utolsó is.
  Ahogy a zene véget ért, Jessica jött oda hozzánk.
- Sziasztok. - integetett nekünk - Donghae, beszélhetnék veled egy picit?
- Most? - kérdezte Jessica-t - Bocsi Jess, de most nem megy. - majd megragadta a kezemet, s elkezdett maga után húzni. 
- Később beszélünk. - kiáltott vissza Jessicának, kit csak úgy faképnél hagyott.

  Egy kertbe értünk, ahol egy pad közelében végül megálltunk.
- Ezt mégis miért csináltad? - kérdeztem tőle.
- A főnök küldte. - nyögte ki lihegve.
- Mi?
- Szerinted miért nem láttál azóta, hogy elmentem vele és Leeteuk-kel? A jegyek száma ... nem véletlenül kaptunk tíz darabot. Azt akarták, hogy te is itt legyél. Az elejétől fogva minden meg volt tervezve. 
- Vá-várj, ezt nem értem. - ráztam meg a fejemet a sok információ miatt - Mi volt eltervezve?
- Hogy szétszedjenek minket.
- Hogy mi?
- Az elnök azt akarta elérni, hogy egyedül maradj. De legfőképp, hogy én ne lehessek a közeledbe. Mikor Sully-ék odamentek hozzád, az sem csupán jó pofizásból történt ... láttam, mikor Soo Man valamit mondott Victoriának, s közben feléd mutogatott, ki egyedül ücsörögtél az asztalunknál. Most meg Jessicát uszította ránk.
- De miért csinálja ezt velünk?
- Azt nem tudom. De nem hagyom, hogy sikerüljön a terve ... hogy valaha is arra gondolj, neked semmi keresni valód itt.
- Igazság szerint ezt már elérte.
- Mi? Na neee.. nem és nem. - megfogta a vállam, s felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek - Ezt most rögtön verd ki a fejedből, hallod? Pontosan annyi jogod van itt lenni, mint bármelyik másik vendégnek.
  Néma csend telepedett körénk. Még a lágy szellő hangját is tisztán lehetett hallani, ahogy elsuhant mellettünk.
- Sajnálom. - törte meg végül a csendet Donghae hangja. - Ha nem lennék híres...
- Talán sosem találkoztunk volna. - vágtam közbe, mielőtt befejezhette volna a mondatát.
- Ezt hogy érted?
- Mikor találkoztunk, kérdezted, hova szeretnék elmenni. Seoul és Mokpo ... ezt mondtam, igaz?
- Igen, de ez hogy jön ide?
- Hogy Seoul-ba jöttem körülnézni, az oké, de miért pont Mokpo volt a második úticélom? Miért nem mondjuk a Jeju sziget, vagy mit tudom én ... miért pont Mokpo?
- Nem tudom.
- Mert a szülővárosod. - mondatom hallatán rám meredt - Azért akartam lemenni Mokpo-ba, mert te ott születtél. És akkor a nagy kérdés: ha te nem lennél híres, hogy ismertelek volna meg? Lehet Seoul-ba se jöttem volna el soha.
- Tehát, te azért jöttél el Seoul-ba, hogy találkozzunk?
- Nem, nem azért. Szinte biztosra tudtam, hogy sosem fogok találkozni veled.
- De mégis találkoztunk.
- Ez igaz.
- És, örülsz neki? - lépett közelebb hozzám.
- Miért kérdezel hülyeségeket, he? - léptem én is egy aprót felé.
- I don't know. - mondta édes akcentussal. - Gyere, üljünk le. - mutatott a pad felé.
  Leültünk egymás mellé. Kinyújtóztam, s jó mélyet beleszippantottam a tiszta levegőbe.
- Nem fázol? - nyúlt a zakója felé, de keze után kaptam.
- Nem, pont jó. - mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott.
  Mivel nem jött beszédtéma, így én kezdeményeztem a beszélgetést.
- Mindig legyen mellettem valaki ... ez volt a terv, amit Leeteuk mondott indulás előtt, ugye?
- Igen, ez volt az. Igazság szerint Leeteuk már a kezdetektől fogva sejtette, hogy valami ilyesmi fog történni.
- Értem.
- Mond csak, nem vagy szomjas? Hozok valamit, oké? Addig várj meg itt. - meg sem várta, hogy bármit is mondjak, elfutott az épület irányába.
  Eltelt egy perc, azután kettő, majd három is, de ő még sehol sem volt. Ekkor tértem észhez: Szét akarnak szedni minket, ő meg befutott közéjük.
- Szuper, egy észlénybe vagyok szerelmes. - mondtam halkan magamnak.
- Hogy mibe? - súgta Donghae a fülembe.
  Úgy megijedtem tőle, hogy annyira hirtelen fordultam felé, hogy azzal le is vertem a szemüvegét.
- Au..
- Bocsi, én nem..
- Hagyd csak, én voltam a hülye. - mosolygott, majd felvette a földről. - Tudom, hogy ijedős vagy, én mégis megijesztettelek. - törölgette közben a szemüvegét.
  Mikor felvette, picit furcsán állt rajta.
- Muti - levettem róla, majd felvettem, hogy lássam mi a baj. A bal felén elgörbült.
  Levettem, megigazítottam, majd visszaadtam neki.
- Honnét tudtad? - nézett rám lepetten.
- Láttam már hasonló esetet régebben. Akkor is ez történt. - majd elnevettem magam, ahogy visszaemlékeztem arra az esetre.(hallgasd)
- Értem. Egyébként nagyon jól állt rajtad.
- Tényleg?
- Bizony, mind egy vérbeli titkárnő.
- Kösz.
- Na jó, nem úgy értettem. De tényleg jól állt, komolyan.
- Köszi.
- Áá, tényleg, majd el felejtettem. - mondta, közben lehajolt a pad mellé. - Tessék. - nyújtott egy rózsaszín dobozt felém.
- Na ne, eprestej? - lepődtem meg, mikor megláttam a dobozt.
- Igen, talán nem szereted?
- Imádom. - mosolyogtam. - De honnét szedted?
- Megvannak a forrásaim. - mondta elégedetten.

Donghae szemszöge:

- Hé, hát itt vagy. - hallottam meg egy ismerős hangot. Eunhyuk volt az.
- Szia. Hát te?
- Jöttem megkeresni titeket. Már jó ideje eltűntetek.
- Áá, vagy úgy. - vakargattam a tarkómat.
- Hae!
- Mi az? - néztem rá, mire Agie felé bökött a fejével.
  Elaludt. Fejét óvatosan a vállamra döntöttem, nehogy felébresszem őt.
- Kösz - súgtam oda Hyuk-nek - Egyébként bent mi a helyzet?
- Soo Man ideges, bár ez nem meglepő. - közben elnevette magát.
- De nincs túl nagy gond, ugye?
- Dehogy, tartsuk a frontot. - kacsintott egyet - Azt mondtuk neki, hogy nem vagy túl jól, ezért Agie-el együtt hazamentetek, s lehet te sem fogsz már visszajönni.
- Kösz.
- Csak természetes.
  Ahogy ott ücsörögtünk, hirtelen az eszembe vágott a reggeli rémálmom. Hyuk a legjobb barátom, benne bízom a legeslegjobban ... ő biztos megért engem.

- Mond csak, egy álom mennyire valósághű? - kérdeztem kissé félénken.
- Amennyire te annak képzeled.  - vágta rá azonnal - Miért, mi a baj?
- Ma reggel volt egy rémálmom.
- Rémálom? - kérdezett vissza.
- Igen. És nem tudom, mit tegyek.
- Ezt, hogy érted? - nézett rám értetlenkedve.
- Az egész, az elejétől a végéig teljesen valóságos volt ... mintha valóban meg is történt volna ... vagy megtörténne.
- Ne kerülgesd a forró kását, ki vele, mit álmodtál?
- Hagyjuk, nem fontos.
- Donghae! - felemelte a hangját, s már szinte kiabált velem.
- Nem fontos. Csak egy álom.
  Úgy tűnik még sincs elég erőm elmondani, még Hyuk-nek sem, hogy mit álmodtam. ~Nem szeretném, hogy valaha is valóra váljon ... jobb lesz ha elfelejtem és kész.

Eunhyuk szemszöge:

  Először magam elé tekintgettem, majd fel a csillagos égboltra. Olyan nyugodtnak tűnt minden. 
  Szólni akartam Donghae-nek, hogy visszamegyek az épületbe, ám ahogy észrevettem, csak úgy mint Agie, ő is elaludt. Agie feje Donghae vállán pihent, Donghae pedig Agie fejére döntötte a sajátját. Az órámra pillantottam, s mivel láttam, hogy még nincs olyan késő, így nem akartam felébreszteni őket. Felszedtem a földről a két epres tej dobozát, majd elindultam befelé. Még utólag visszapillantottam rájuk. Olyan furcsa ez az érzés. Öröm és bánat keveréke.
  Levettem a zakómat, s Agie vállára terítettem. Nem szeretném, hogy megfázzon, vagy hogy bármi baja essen. 
~Nem kell aggódni, Donghae vigyáz rá. - jutott az eszembe mikor Hae-re pillantottam, s egy apró mosoly terült el az arcomon. Hogy miért? Már nem is tudom.