Donghae szemszöge:
- Mit álldogálsz itt, mint egy rakás szerencsétlenség? - jött oda hozzám Kangin. - Agie-nek szóltál már, hogy siessen?
- Nem - motyogtam, majd egy mosolyt erőltetve az arcomra, felemeltem a fejem, s Kangin-ra néztem - Most akartam felhívni.
- Tedd azt! - hátba veregetett, és kiment a bejáraton, amely előtt ELF-ek tömkelege gyűlt össze.
Végignézve a tömegen néhány könnyes arcot is megpillantottam.
~ Az ELF-ek szomorúak, mert bevonulok ... Agie is ELF ... de ő nem csak egy a sok közül. Vajon elsírná magát, ha látná, ahogy felszállok a buszra? Minden bizonnyal.
Mire végigfuttattam a gondolatmenetemet, megváltoztattam a szándékomat.
Előkotortam a telefonomat, s tárcsázni kezdtem Hyuk-öt. Hamar fel is vette.
- Igen?
- Hyuk, figyelj, nincs sok időm! - fogtam sietősre a dolgot - Fél óra múlva fel kell szállnom a buszra. Köszönj el Agie-től a nevemben.
Nem vártam meg a válaszát, azonnal lenyomtam a piros gombot.
Könnyek gyűltek a szemembe, de minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam őket. A plafonra szegeztem tekintetemet, s próbáltam minél hamarabb megnyugodni. Nem ment egy könnyen.
Egy tíz percet még elidőztünk bent az épületben, majd Kangin-nal együtt kimentünk az épület elé, ahol a rajongók várakoztak. Hatalmas sikolyok zendültek fel, amint kiléptünk az ajtón.
- Agie hol van? - kérdezte két integetés között.
- Nem jön. - vágtam rá egyhangúan, mire kikerekedett szemekkel bámult vissza rám. Egy cseppet sem volt feltűnő.
- Nem az előbb hívtad fel, hogy siessen?
- Nem. Szóltam Hyuk-nek, hogy búcsúzzon el tőle helyettem.
- Neked elmentek otthonról. - jegyezte meg, miközben próbált higgadt maradni, hogy a rajongók semmire se gyanakodjanak.
- Nem akarom őt sírni látni. Nem akarom, hogy megint miattam sírjon.
- Egy: Ígyis úgyis sírni fog ... hisz tudod milyen. Sőt, te tudod közülünk a legjobban. Kettő: Ha te nem akarod látni, mikor sír, mégis mit vársz, ki vigasztalja meg, ha szomorú? Ez is a te feladatod, ne feledd!
És ekkor tértem észhez, azt hiszem. Nem tudom, hogyan festhettem, de valószínűleg hullafehér színre váltott az arcom Kangin mondata hallatán.
Szinte láttam magam előtt, ahogy a szobájában, az ágyra roskadva sír. És én, az a személy, akire ilyenkor a legnagyobb szüksége lenne, túl messze van ahhoz, hogy átölelje, és megnyugtassa zaklatott szívét.
- Integess! - bökött oldalba Kangin - Most már úgysem tehetsz semmit sem. Nincs elég idő, hogy ideérjen.
Épp ekkor, két autó parkolt le nem túl messze a bejárattól. Az egyik kocsi Siwon-é volt, a másik pedig Hyuk-é. Mind kiszálltak, és elindultak felénk, közben egy percre sem vették le tekintetüket a rajongók táboráról. Integettek feléjük, puszikat dobáltak nekik, meg amiket ilyenkor szokás volt. Hyuk volt a sereghajtó, ő ért oda hozzánk a legkésőbb.
- Agie hol van? - támadtam le rögtön Hyuk-öt.
- A kocsiban - bökött fejével az autója irányába. - Nyilván fél kiállni ennyi ember elé olyan állapotban.
- "Olyan állapotban"? Ezt meg hogy érted? - kezdtem kifordulni önmagamból, mikor észrevettem, hogy nyitódik Hyuk autójának ajtaja. Agie lassan kiszállt, majd haját az arcába söpörve próbálta eltakarni, duzzadt szemeit.
Semmivel sem törődve, kezdtem el rohanni felé. Amint odaértem, megragadtam a karját, s szó nélkül vezettem őt be az épület egyik kietlen részére.
Agie szemszöge:
A szívem már szinte a torkomban dobogott, olyan ideges voltam ... és féltem. Féltem, hogy nem érünk oda időben, ő pedig addigra elmegy.
- Már a közelben vagyunk, nyugi. Időben odaérünk. - nyugtatgatott Eunhyuk - A többiek is a nyomunkban vannak. - bökött a hátsóablak felé - Ha késésben lennénk, tuti kielőznének minket.
Eunhyuk szavai sikerrel jártak, ugyanis képes volt megnyugtatni.
- A helyett a szemüveg helyett nem lett volna jobb egy napszemüveg? - kérdezte, miközben rám nézett a visszapillantó tükörből - Nem sokat takar.
- Tudom. - mondtam egyhangúan.
Bár tudok róla, hogy sírás után mindig megduzzadnak a szemeim, mégsem bírtam megállni a sírást.
"- Hyuk, tudod hol kell felszállnia?
- Igen, tudom.
- Oda tudnál vinni?"
Hát igen, már indulás előtt elkapott a bőgés.
- Megjöttünk - jelentette ki Hyuk mosolyogva. - Ááá, ahogy látom, nem is kell megkeresnünk őt. Nézd, ott van. - Mutatott Donghae felé.
Ahogy megpillantottam holtsápadt arcát, újabb könnyek buggyantak ki a szemem sarkából.
- Hé, minden oké? - fordult hátra Eunhyuk.
- Persze - törölgettem le könnyeimet. - Menj, csak rendbe szedem magam, és megyek én is. Egy perc az egész.
- Megvárlak. - erősködött.
- Nem kell, megoldom. - noszogattam, mire beadta a derekát.
- Rendben. Siess! - mosolygott még egyet mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.
~ Agie szedd össze magad! Nem bőgheted el magad, hallod? Ennyi ember előtt nem szabad ... meg amúgy sem lenne szabad. Ideértél, megvan amit szerettél volna, hát ne csinálj komplett idiótát magadból, hallod?
A magamnak szánt fejmosás, és egy mély lélegzetvétel után végül kinyitottam a kocsi ajtaját. Amint kiléptem rajta, az első dolgom az volt, hogy frufrumat a szemembe söpörjem. Indulni készültem Donghae-ék felé, ám még arra sem volt időm, hogy feltekintsek, valaki elkapta a kezemet, s rántott magával be az épületbe. Alighogy megálltunk, szorosan magához ölelt ... mintha csak az élete múlt volna rajta. Fel sem eszméltem, hogy ki volt az "elrablóm", míg erős karjai körém nem fonódtak, s meg nem éreztem kellemes illatát.
- Sajnálom.. - motyogta arcát a vállamba préselve. - Sajnálom, hogy magadra hagytalak.
- Semmi baj. - alighogy mosolyra húztam a számat, újra eleredt a könnyem.
~Miért kell ilyen gyenge lelkűnek lennem? - kérdeztem saját magamtól.
- Ne mondd ezt.. - súgta élettelen hangon, majd hátrébb lépett, s mélyen a szemembe nézett. Ő is sírt. - Ha rajtam múlt volna, most nem lennél itt. De még szerencse, hogy Hyuk elhozott.
- Tudom, miért mondtad azt, amit. - töröltem le közben könnyeit - Ha a helyedben lettem volna, lehet, én is ugyanígy tettem volna. - nem válaszolt, csak bámult rám némán. - Pont emiatt, valószínűleg te sem fogadtad volna el a válaszom, s utánam eredtél volna ... ahogy azt én is tettem.
Nem bírtam nem sírni ... pedig megígértem magamnak, hogy nem csinálok bolondot magamból. De előtte, egyszerűen nem tudtam elrejteni az érzéseimet.
Nem szóltam többet, közelebb léptem hozzá s átöleltem. Nem akartam elengedni őt. Kissé önzőnek éreztem magam, de még a gondolata is fájt annak, hogy újra elengedjem őt.
- Agie.. - szólított halkan.
- Csak még egy kicsit ... egy kicsit tovább. - szorítottam ökölbe a kezemet, próbálván ezzel visszatartani könnyeimet. Nem ment.
Donghae válasz helyett gyengéden simogatni kezdte a hátamat, mire még inkább sírni kezdtem.
- Mielőtt elbúcsúzunk.. - kezdett bele nyögve-nyelősen mondandójába - ígérj meg nekem valamit. Ne sírj! Hisz senki sem halt meg, nincs hát kit gyászolnunk. Úgyhogy, ígérd meg, hogy amint felszálltam a buszra, mosolyogni fogsz.
Nem szóltam, csak hallgattam amit mond. Valami odabent a szívem mélyén szorítani kezdett. Fájt.
- Agie..
- Megígérem - mondtam ki végül. - Te pedig ígérd meg nekem, hogy vigyázni fogsz magadra.
- Úgy lesz - mosolygott.
Hátrébb lépett, így ismét szemkontaktusba kerültünk.
- Egész jól áll neked ez a szemüveg. - bólogatott mellé elégedetten - Tartsd meg!
- De hiszen a tied.
- Tudom. Vissza is fogom kérni tőled amint leszereltem.
- Visszakérni? - néztem rá kérdő tekintettel.
- Ühm - bólintott - Úgyhogy jól vigyázz rá, oké?
Válasz helyett csak bólintottam egyet. Donghae két keze közé fogta arcomat, majd mélyen a szemembe nézve folytatta.
- Senkinek se mutasd, hogy fáj. Az a...
- Az a gyengeség jele - fejeztem be mondatát - Mi pedig erősek vagyunk, ugye?
- Bizony! A legerősebbek. Épp ezért nem szabad sírni. Ez csak egy rövid utazás, amely még jobban összekovácsol majd bennünket ... ahogy ez is - közelebb lépett hozzám, s megcsókolt.
Csókja olyan volt számomra, mint egy varázslat. Képes volt egy pillanatra elfeledtetni velem, hogy ez a mi mesénk vége. A felolvasó épp most olvassa fel a mesekönyv utolsó sorait, majd nyom egy jó éjt puszit a picik homlokára. Számomra ez a csók az a bizonyos jó éjt puszi?
De mint minden varázslat, ez sem tartott sokáig. Kezét kezembe csúsztatta, majd elindultunk a bejárat irányába. Tudtam, hogy itt az idő. Amint kilépünk az ajtón, a mesénk végérvényesen is a végéhez ér.
~Miért ilyen rövid? Mi miért nem tudjuk megtoldani rövidke történetünket, és a végső megoldást későbbre hagyni?
Egész úton úgy éreztem magam, mintha egy híres filmsztár lennék. Donghae olyan volt mellettem, mint egy igazi testőr: egy kamera lencsevége sem volt képes elkapni duzzadt szemű, rusnya arcomat.
Míg oda nem értünk a busz ajtajához, egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét. Az ajtóban megállva Donghae felém fordult.
- Csak akkor engedem el a kezedet, ha te is azt szeretnéd. - mondta mosollyal az arcán.
Lelkem mélyén legszívesebben fejbe vágtam volna. Olyan gonosz tőle, hogy rám hagy egy ilyen nehéz dolgot.
- De én nem akarom - motyogtam, majd kihúztam a kezemet.
Rettenetesen nehéz volt, de tudtam, hogy minél tovább húzom, annál jobban fog fájni. Mint egy ragtapasz - ha lassan szeded le, jobban fáj, mintha gyorsan letépnéd.
Motor zaja csendült fel, Hae pedig fellépet a buszra, de mielőtt végleg felszállt volna, megfogta a vállamat és egy apró puszit nyomott a homlokomra.
Hogy mekkora sikoltozás tört ki ekkor? Már nem igazán emlékszem. De tudom, hogy hangos volt ... nagyon is.
A busz ajtaja becsukódott, Donghae pedig az ablakból integetve búcsúzott el a fanoktól. Rám többé nem is pillantott. Talán félt, hogy nem tudom betartani az ígéretemet - hogy mosolyogjak. Ő viszont ebben a hitben szeretett volna elmenni.
Én bennem viszont örökre élni fog az a kép, ahogy mosollyal az arcán távozott.
Eunhyuk szemszöge:
A busz elindult, ő pedig mozdulatlanul követte szemével, ahogy a jármű eltűnik előle. Odasétáltam hozzá, és vállát gyengéden megérintve jeleztem számára, hogy itt vagyok mellette. Kezem után pillantott, majd ismét előre.
- Gyere, menjünk. - öleltem át vállát, majd elindultunk a kocsi felé.
Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Láttam a tekintetén, hogy valahol egész máshol jár.
Mi voltunk az elsők, kik hazaértek. Készítettem egy-egy csésze teát, s leültünk a konyhaasztalhoz meginni azt. Még mindig nem beszéltünk.
Nemsokkal később a többiek is hazaértek. Wookie amint belépett az ajtón, Agie felé vette az irányt, és megkérdezte tőle azt az egy kérdést, melyet nem mertem egész idő alatt feltenni neki.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Persze! - mondta, s arcán oly élettel teli mosoly jelent meg, mintha mi sem történt volna.
~Vajon mit érezhet most? Miért próbál erősnek tűnni? Egyáltalán, hogy lehet ilyen erős? Talán, bár kívül mosolyog, belül épp összeomlik a fájdalom alatt?
Bárcsak érteném, bárcsak tudnék segíteni neki.
Bárcsak vigaszt nyújtó karjaim lennének, melyek átölelik szomorú szívét. Egy olyan menedék, ahová bátran elbújhatna, ha fáj.
Egy támasz ... az ő támasza.
